2020.11.30

Elemzések

Hegyi-Karabah: ki az igazi nyertes?

A novemberben aláírt fegyverszüneti megállapodás véget vetett a hat hétig tartó „második Hegyi-Karabah-i háborúnak”. A békét Jerevánban zavargásokkal, Bakuban ünnepléssel fogadták, de Azerbajdzsán győzelme mégsem annyira egyértelmű, mint aminek elsőre tűnik. Az igazi nyertes Putyin, aki az utolsó pillanatban játszotta ki a legjobb kártyáit.

A Hegyi-Karabah-i (örményül Arcah-i) Köztársaság egy el nem ismert kaukázusi szakadár állam Azerbajdzsán területén. Arcah-ot kevesebb, mint 150 ezer ember lakja, 95%-ban örmények. A Szovjetunió fennállása idején az etnikai feszültségek még nem okoztak túl nagy gondot, mert az Azerbajdzsáni SzSzK-n belül a terület autonóm státusszal volt felruházva. Amint azonban a birodalom már roskadozni látszott, a konfliktus egyre inkább elkerülhetetlenné vált. Csak úgy, mint Jugoszlávia esetében, a ’90-es évek első felét a Kaukázusban is szakadár államok létrejötte és az értük folyó véres küzdelmek határozták meg.

Az Arcah-i Autonóm Terület már 1988-ban bejelentette, hogy csatlakozni kíván az Örmény SzSzK-hoz, annak ellenére, hogy a két terület határait elválasztotta egymástól egy 10-15 km széles, többnyire azeriek lakta földsáv. Végül 1991 decemberében kinyilvánította a függetlenségét, ami szinte azonnal háborúhoz vezetett, amibe nemcsak a szakadár állam és az immár független Azerbajdzsán vett részt, hanem a határon túli nemzettársak védelmére siető Örményország. Az évekig elhúzódó harcok 30 ezer ember életébe kerültek, míg végül 1994-ben orosz közvetítéssel megszületett egy tűzszüneti megállapodás, melynek értelmében Arcah hivatalosan Azerbajdzsán része maradt, de a megszállt területet és a környező régiókat egészen az örmény és az iráni határokig továbbra is Jereván felügyelte.

Természetesen az elmúlt 26 év sem telt békében, mindkét fél kezdeményezett kisebb-nagyobb összetűzéseket a határok mentén, de a ’94-es status quo-t egyikük sem tudta megváltoztatni. A legnagyobb fellángolás 2016 nyarán történt, amikor is a négy napig tartó konfliktus nagyjából 350 ember életét követelte, katonákét és civilekét egyaránt. A harcoknak a tűzszünet megújítása vetett véget, tartós békét garantáló szerződés aláírására viszont évek alatt sem sikerült rávenni a feleket, noha ezzel évekig próbálkozott az Európai Biztonsági Együttműködési Szervezet (EBESZ).

Végül 2020 őszén a Baku-i kormányzás (látszólag) beadta a derekát a fővárosban háborúért tüntető tömegnek, de a valóságban nem a demonstrációk hatására végbemenő hirtelen lépésről van szó. A háborúban tanúsított felkészültség és stratégiai átgondoltság inkább arra mutat, hogy Azerbajdzsán már évek óta készült erre a hadműveletre, 2020 pedig meghozta számára a tökéletes alkalmat is rá. Amerika figyelmét lekötötte a közelgő elnökválasztás, az orosz külpolitika elsősorban Belaruszra és Líbiára összpontosított, Brüsszelt pedig lefoglalta a vírushelyzet és következményeinek megoldása.  Szeptember 27-e hajnalban gyalogsággal, páncélosokkal, drónokkal és nehéztüzérséggel indult el az azeri offenzíva és egyben legnagyobb konfliktus a ’94-es fegyverszüneti megállapodás óta, melyet egyes szakértők „a második Hegyi-Karabah-i háború” -nak neveznek, habár – békeszerződés hiányában – de jure értelemben ez csak az első háború folytatása. Egy héten belül a teljes határszakasz frontvonallá alakult, Azerbajdzsán, Arcah és Örményország hadiállapotot hirdetett és megkezdődött az általános mobilizáció.

Az esélyeket már a kezdetekben sem lehetett egyenlőnek nevezni. A mindössze hárommilliós Örményország hadiereje mind a katonák számában, mind harci járművek és fegyverzet szempontjából elmarad a csaknem 10 milliós Azerbajdzsán mögött. Ezen kívül az örmény hadsereg fegyverzete aligha nevezhető modernnek, a felszerelésük több, mint felét kiszuperált szovjet hadigépek és karabélyok alkotják, míg az azeri haderőt jelentősen felújították az elmúlt években, főleg modern izraeli fegyverzettel. Baku-nak ezenkívül már az első napoktól kezdve folyamatos török támogatásban volt része, és Ankara nemcsak fegyvereket, hanem két és fél ezer szír zsoldost is küldött a baráti ország megsegítésére. Törökországot és Azerbajdzsánt erős kulturális szálak kötik egymáshoz, hisz az azeri is török eredetű, muszlim nép, hasonló nyelvvel és szokásokkal. Ezzel a szövetséggel szemben viszont a keresztény örmények csak Moszkvára számíthattak volna, a két ország kapcsolata viszont már nem pontosan olyan, mint régen.

Örményország bel- és külpolitikáját az elmúlt harminc évben főleg az Oroszországgal való viszonya határozta meg. 1991-ben belépett a Független Államok Közösségébe (FÁK-ba), 2012-ben a FÁK szabadkereskedelmi övezetébe, majd 2014-ben az ambiciózus Eurázsiai Gazdasági Unióba is. Emellett 2002-től tagja a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetének (KBSZSZ-nek), a NATO-hoz hasonló, orosz vezetésű posztszovjet katonai szövetségnek is. Évtizedekig kétségtelen volt tehát, hogy Jereván megmaradt Moszkva befolyási övezetében, mind stratégiai, mind pedig gazdasági szempontból. 2018-ban viszont mindez változni látszott.

A 2018-as „bársonyos forradalom” – a posztszovjet országokban megszokott színes forradalmakhoz hasonlóan – leginkább az orosz kötődésű oligarchia és az általános korrupció elleni megmozdulásokból nőtte ki magát, az ezt követő rendhagyó parlamenti választásokat pedig a tüntetések szimbólumává váló Nikol Pasinján, a Kiút Szövetség jelöltje nyerte, aki korábban a 2008-as kormányellenes tüntetések szervezéséért ült börtönben. Pasinján miniszterelnökként már visszafogottabb politikát folytatott ugyan, de attól még legfontosabb hosszútávú célként az orosz befolyás csökkentését, a korrupció felszámolását, a jogállamiság megreformálását és az ország nyugati irányú közeledését tűzte ki célul. Putyin szemében például igazán rossz pontként lett elkönyvelve, hogy az elmúlt két évben adócsalás és korrupció vádjával sorra indultak nagyszabású perek az orosz kézben lévő nagyvállalatok (mint a Gazprom Armenia vagy az Örmény Vasúttársaság) vezetői ellen.

Ezek után már nem teljesen magától értetődő az orosz katonai segítség. A háború első hónapjában Pasinján hivatalosan nem kérte Moszkva beavatkozását, de ez nem jelenti, hogy nem tárgyaltak volna róla a színfalak mögött. Az örmény miniszterelnök négy alkalommal is egyeztetett Putyinnal telefonon, és valószínűleg az esetleges részvétel feltételei is szóba kerültek. A nehézkes tárgyalási folyamatra utal, hogy csak október legvégén történt meg a hivatalos segítségkérés, amikorra a háború már amúgy is megfordíthatatlanná vált. Könnyen lehet, hogy a megkezdett örmény reformok hosszútávú lelassulása, vagy akár visszafordítása lett volna egy korábbi és erőteljesebb orosz beavatkozás ára, Pasinján pedig nem volt hajlandó efféle kompromisszumok megkötésére.

Ehelyett az örmény diplomaták Londonba, Párizsba és Berlinbe mentek segítségért, de kevés sikerrel. Szimbolikus lépésként ugyan a francia parlament elé került az Arcah-i Köztársaság hivatalos elismerésének törvényjavaslata, de erősen valószínűtlen, hogy azt meg is szavazzák. Hivatalos katonai szövetségi intézmények bevonására Jerevánnak szintén nem volt lehetősége, mert mind az 1995-ben aláírt (és 2010-ben kibővített) örmény-orosz védelmi paktum, mind a KBSZSZ védelmi mechanizmusai csak Örményország megtámadása esetén lépnének életbe, Arcah pedig nem az ország része. A KBSZSZ esetében emellett a többi tagállam beleegyezése is kellett volna a támogatáshoz, még ha elégséges indok áll is elő. Az örmények tehát magukra maradtak, az azeri-török katonai fölény pedig csakhamar megmutatkozott.

Az ehhez hasonló lokális konfliktusok gyakran haditechnikai bemutatóként is szolgálnak, hisz ilyenkor lehet igazán megmutatni a fegyvervásárlás előtt álló országoknak az újabb technológiák valódi hatékonyságát. Ebben a háborúban kétségkívül a leghasznosabb eszközöknek a különböző harci drónok bizonyultak, mint például a török Bayraktar TB2 vagy az izraeli Harop, amelyek nemcsak a csatatéren, hanem a világhálón is hatalmas előnyt jelentettek Azerbajdzsánnak.

Amellett, hogy a modern drónok már rendkívül pontosak, csendesek és gyorsak, nagy pozitívumok, hogy a kameráikkal mindenről képesek éles felvételeket készíteni. A közösségi hálók napokon belül megteltek azeri drónfelvételekkel, amelyeken örmény tankok, tüzérségi állások és katonai osztagok semmisültek meg másodpercek alatt. És függetlenül attól, hogy a védők milyen eredményeket értek el a harcok folyamán, mivel ennek csak töredékét tudták dokumentálni, ezért az internet már a kezdetektől a totális azeri dominancia képét festette, ami hosszútávon demoralizálóan hatott az örmény erőkre.

És bár a háború első szakaszában még képesek voltak védeni a vonalaikat, fokozatosan egyre több teret vesztettek a túlerőben lévő azeriek javára, mígnem a helyzet tarthatatlanná vált. Miután a támadók erők elfoglalták Arcah és környező területek több, mint kétharmadát, valamint a fővárostól, Sztepanakert-től mintegy 10 kilométerre lévő Susi (Susa) városát is, Pasinján jelezte, hogy kész aláírni a tűzszünetet, hogy megmentse Arcah-ot a teljes vereségtől.

Ha összevetjük a háború áldozatainak számát, akkor érthető a miniszterelnök döntése, bármennyire is megalázóak a szerződésben foglaltak. Becslések szerint a harcok legalább ötezer katona és 600 civil életébe kerültek, emellett 90 ezer örménynek és 40 ezer azerinek kellett elmenekülnie otthonából. A hetekig tartó bombázás hatalmas károkat okozott Arcah nagyobb városaiban, a bunkerekbe összezsúfolt emberek között pedig gyorsan kezdett terjedni a koronavírus is, aminek következményeinek súlya még ezután fog kiderülni.

Karabah2.jpg

A Moszkva által közvetített fegyverszünet feltételei ettől még mindig katasztrofálisak Örményországra nézve. A november 10-től életbe lépő trilaterális szerződést egy videókonferencia keretében írta alá Ilham Aliyev azeri elnök, Nikol Pasinján miniszterelnök és Vladimir Putyin. A béke feltételei alapján Azerbajdzsán megtartja az eddig elfoglalt területeket, amelyek a szakadár köztársaság, valamint az azt körülvevő és ’94 óta örmény kézen lévő területek egyharmadát teszik ki. Baku továbbá visszakapja a 26 éve elfoglalt területek fennmaradó részét is, ezeket december 1-ig kell kiürítenie az örmény hadseregnek. Hogy Arcah mégse legyen teljesen elzárva Örményországtól, a tűzszünet meghagyott egy szűk, öt kilométer széles folyosót Lacin (örményül Berdzor) város mellett, cserébe viszont Örményországnak is biztosítania kell egy folyosót Azerbajdzsán és a nyugati exklávéja, Nahicseván között. Ami az áldozatokat illeti, mindkét fél köteles haladéktalanul átadni a hadifoglyokat és a holttesteket, a menekülteknek pedig biztosítani fogják a visszatérés lehetőségét, amit az ENSZ Menekültügyi Főbiztosának irodája felügyel majd.

Természetesen az oroszok sem távoztak üres kézzel. A szerződés kijelenti, hogy Arcah teljes megmaradt határszakaszán, a Lacin-i folyosón és jövőben megépülő Nahicseván-i összekötő úton is orosz békefenntartó egységek fognak állomásozni, minimum öt évig. A békefenntartók számát közel kétezer főben és 500 katonai járműben határozták meg. Ilham Aliyev azerbajdzsáni elnök továbbá bejelentette, hogy török békefenntartók is érkezni fognak az országba, de az orosz külügyminisztérium később ezen pontosított, miszerint ők nem a tűzszüneti megállapodás keretein belül leszögezett határvédelemben fognak részt venni, hanem egy ettől független, egy évig működő orosz-török békefenntartó misszió egységeiként, melynek célja elsősorban a feltételek betartásának megfigyelése lesz.

A legnagyobb vesztes tehát minden kétséget kizáróan Örményország, hiszen egyrészt elvesztette az eddig felügyelt azeri területeinek közel háromnegyedét, emellett Moszkva katonai fennhatósága alá került nemcsak egész Arcah, hanem a Nahicseván-i folyosó révén Dél-Örményország egy része is. Ezenkívül elvesztett legalább 2600 katonát (húsz évet alig meghaladó átlagéletkorral), és ez egy ilyen apró országnak hatalmas morális csapás. A romokban álló Sztepanakert és más városok újjáépítése szintén Jereván feladata lesz, ami a menekültek nagy számát és járványhelyzetet figyelembe véve szintén nem lesz gyerekjáték.

A háború egyik győztese Törökország, amely az utóbbi időben egyre több régióban kezdte el terjeszteni a befolyását. Regionális hatalomként már jelen van Szíriában és Líbiában, most pedig egyértelműen bebizonyította, hogy a dél-kaukázusi térségben is komoly befolyásoló tényezőként szerepel, sőt Baku számára mostantól fontosabb lett Ankara, mint Moszkva. Ha csak egyéves mandátumra, de török békefenntartók is jelen lesznek Azerbajdzsánban, ami szintén hatalmas presztízzsel jár. Ankara ezenkívül a nyelvi és vallási rokonságra hivatkozva egyre hatékonyabban építi kapcsolatait Közép-Ázsiában, és az ehhez hasonló erőpolitikai lépések jelentősen növelhetik a tekintélyét az ottani politikai elit szemében. Mindemellett pedig megmutatta a világnak, hogy mire képes a török haditechnika, hisz egyes elemzők szerint a török drónok döntötték el a konfliktus kimenetelét.

Azerbajdzsán is egyértelmű győztesként jött ki a háborúból, a kormány pedig mindent meg is tett, hogy azt teljeskörűnek mutassa be. Az utcán országszerte tömegek ünnepelték a történelmi győzelmet, és végül is teljesen jogosan. Egy kérdés mégis felvetődik: miért állt meg az azeri hadsereg Susinál? Ha Aliyev úgy dönt, akkor pár nap alatt Sztepanakert-et is bevehette volna, a főváros eleste után pedig az északi hegyvidék sem jelentett volna túl nagy kihívást. Az elnök októberben többször hangoztatta, hogy a minimális cél az azeri kultúra bölcsőjének tekintett Susi „felszabadítása”, valamint az Arcah-on kívül eső területek visszaszerzése, mert ezek által már elválaszthatják a szakadár államot Örményországtól. Ha ez megvan, akkor Azerbajdzsán már hajlandó tárgyalni a fegyverszünetről. A kommunikációba minden esetben beletartozott, hogy lehetőség szerint Baku a teljes megszállt területet visszamakarja foglalni, de valószínűleg azért emlegették Susit, mert már kezdetektől ez a kompromisszum képezte a valódi célt, e mögött pedig orosz érdekek is húzódnak.

Moszkva több tekintetben is pozitívan jött ki az örmény vereségből, de a teljes azeri győzelem azért nem lett volna ideális állapot. Egyrészt szüksége volt az Arcah-i katonai bázisokra és az ezáltal nyert stratégiai előnyre a térségben, hiszen ez volt az egyetlen forró gócpont a posztszovjet országokban, amit még nem orosz békefenntartók felügyeltek. Másrészről viszont egy szövetséges totális veresége komoly nemzetközi megaláztatás lett volna Moszkvának is, amit nyilván el akart kerülni. És mivel Bakunak nem érdeke, hogy megrontsa az elmúlt években különösen jól alakuló azeri-orosz kapcsolatokat, így megelégedett a területek nagyrészével és a szimbolikus győzelemmel, a fennmaradó területek stratégiai felügyeletét pedig átengedte Oroszországnak.

Moszkva mellékesebb, de szintén fontos előnye az örmény belpolitika alakulásából származik. Csupán órákkal a fegyverszüneti megállapodás aláírása után hatalmas tüntetéshullám indult az Jerevánban. Ellenzéki politikusok, menekültek, veteránok és hírességek mondtak beszédeket, a tömeg pedig az árulónak kikiáltott miniszterelnök lemondását követelte. Több tüntetőnek sikerült betörni a parlament épületébe is, ahol miután megrongálták a bútorokat – Pasinjánt nem találván – összeverték a házelnököt, Ararat Mirzojánt. A helyzet súlyát tovább növelte, hogy a miniszterelnök elleni merénylet és puccskísérlet terve is nyilvánosságra került, az összeesküvő ellenzéki vezetőket és volt titkosszolgálati tiszteket viszont még időben letartóztatták.

A zavargások továbbra sem csillapodnak, Nikol Pasinjánon pedig egyre nő a belső nyomás, habár a miniszterelnök továbbra sem hajlandó lemondani. Ezen a ponton viszont már gyakorlatilag nem számít, hogy képes-e megtartani a pozícióját vagy sem, mert mindkét esetben újbóli örmény-orosz közeledésre lehet számítani. Amennyiben sikerül az ellenzéknek rábírni Pasinjánt a lemondásra, akkor visszatérhet a 2018 előtti időszakra jellemző Moszkva-közeli politizálás, ha viszont a miniszterelnök megtartja a hatalmát, még akkor is várhatóan retorikai változás fog bekövetkezni. Ez a folyamat már a háború alatt elindult és tüntetések nyomán fel is erősödött. A harcok kitörése után például egy szimbolikus gesztusként a miniszterelnök menesztette a Nemzetbiztonsági Szolgálat híresen oroszellenes vezetőjét, november 21-én pedig szorosabb orosz-örmény biztonságpolitikai és katonai együttműködésért szólalt fel.

Természetesen a távolmaradással Putyinnak nem az volt az elsődleges célja, hogy megleckéztesse az eltávolodó szövetségesét és egy jereváni kormányváltással megszilárdítsa Örményország helyét az orosz érdekszférában, még ha különböző orosz médiumok ezt büntetésképpen is állították be. Moszkvát is váratlanul érte a háború kirobbanása, a figyelmét lefoglalták a belorusz, ukrán és kirgiz események, ezért egyszerűen csak igyekezett minél kevésbé bevonódni az újabb konfliktusba. A két fél közti folyamatos közvetítés folyamán viszont képes volt saját érdekeit is megvalósítani. Oroszország átvette a legfontosabb stratégiai pontok fölötti uralmat Azerbajdzsánban és közben sikerült elérnie, hogy az örmény közvélemény helyette inkább Pasinjánt hibáztassa a vereségért, ami destabilizálta a hatalmát és megnehezítette, hogy a jövőben eltávolodhasson tőle.

Töltse le a teljes anyagot PDF-ben

Letöltés
Ossza meg másokkal is: