Kutatás / Egyéb elemzések
Migránsválság: jöhet a második hullám?
Írta: Orbán Tamás, a Danube Institute kutatója
Január végén Washingtonban beiktatták az Egyesült Államok 46. elnökét, Joe Bident, a világ legtöbb országa pedig pozitívan nézett az amerikai kormányváltás elé. Trump agresszív, izolacionista retorikájával kevesen tudtak azonosulni a nemzetközi színtéren, és most sokan azt várják Bidentől, hogy a multilaterális szövetségekbe való visszatéréssel és egy kiegyensúlyozott, szabálykövető külpolitikával elhozza majd a világbékét. Az kétségtelen, hogy Joe Biden stabilizálni fogja az amerikai kapcsolatokat mind a szövetségeseivel, mind pedig az ellenfeleivel szemben, de a kiszámíthatóság és diplomatikusság miatt még nem lesz békésebb a világ. Főleg a Közel-Kelet számíthat hidegebb szelekre, és ennek jelét leginkább az új külügyminiszter személyében, Antony Blinkenben lehet sejteni.
Blinken, Bidenhez hasonlóan, veterán politikusnak nevezheti magát, hisz a Clinton-adminisztráció óta szinte mindegyik ciklusban töltött már be magasrangú külügyi pozíciót, hol a Nemzetbiztonsági Tanács (NSC) tagjaként, hol az elnök különleges tanácsadójaként. Bidennel már lassan húsz éve dolgozik együtt, 2002-től az akkor még szenátor külügyi főtanácsadójaként dolgozott, 2008-tól pedig már az alelnök mellett töltötte be ugyanazt a szerepet. Végül Obama utolsó két évében Blinken külügyminiszterhelyettesi posztra került, így teljesen érthető, hogy a négy év kihagyás után ő kapta a külügyi tárcát a Biden-kormányban. A politikus mellesleg magyar felmenőkkel is rendelkezik, anyai dédszülei magyar zsidók voltak, akik valamikor a múlt század fordulóján telepedtek le Amerikában, édesapja, Donald Blinken pedig a kilencvenes években budapesti nagykövetként is szolgált.
Pontosan ez a hosszú karrier az, ami miatt aggodalommal tölt el egyeseket a következő négy év amerikai külpolitikája. Blinkennek ugyanis rengeteg alkalommal volt lehetősége bebizonyítani, hogy semmilyen eszköztől nem riad vissza, ha valahol felüti a fejét egy vélt vagy valós diktátor. Míg Trump elnök a valódi konfliktusok helyett inkább a vámpolitikát választotta háborúinak színteréül, addig az őt megelőző adminisztrációk előszeretettel gyakorolták „világcsendőri” pozíciójukat és avatkoztak be regionális konfliktusokba, rendszerint katasztrofális következményekkel. És ha végignézzük az amerikai intervencionalizmus utóbbi két évtizedét, akkor az is kiderül, hogy Blinken neve minden fontosabb döntés körül felbukkan.
2002-ben, amikor Bush elnök a szenátus hozzájárulását kérte az iraki háborúhoz, akkor Joe Biden például Blinken javaslatára döntött a főtanácsadó által „kemény diplomáciának” nevezett beavatkozás mellett. Az alelnök nemzetbiztonsági tanácsadójaként a Kadhafi-rezsim elleni 2011-es líbiai beavatkozást is határozottan támogatta, annak ellenére, hogy Biden maga ellenezte az ötletet, aki így nem csak Obamával, hanem a saját csapatával is szembekerült a kérdésben. 2014-ben Blinken volt az, aki rábeszélte a kormányt a Gázával szembeni keményebb izraeli fellépés támogatására, 2015-ben pedig külügyminiszterhelyettesként ő volt a Jemen-i polgárháborúba való beavatkozásnak egyik leghangosabb nyugati proponense, és az amerikai vezetés az ő javaslatai alapján kezdte meg a szaúdi koalíció felfegyverzését az Irán támogatását élvező húti felkelőkkel szemben.
Mindezek mellett a politikus leginkább az Aszad-rezsim elleni amerikai válaszlépések kapcsán tudott igazán kiemelkedni. Az Obama-adminisztráció titokban már 2011-ben, a polgárháború kirobbanásakor elkezdett bizonyos felkelőcsoportokat felfegyverezni, hivatalos – évi egymilliárd dollár értékű – fegyverszállítmányok pedig 2013-tól kezdve érkeztek az országba. Blinken álláspontja végig az volt, hogy a fegyverek önmagukban nem elegek, az Egyesült Államoknak kötelessége megvédeni a szíreket Aszad elnyomó uralmától, ha kell, akkor a saját erőivel. Ugyanebben az időszakban híresült el Blinken személyes (és a gondolkodását jól illusztráló) mottója is, miszerint „a szuperhatalmak nem blöffölnek”. Ezek után nem meglepő, hogy a 2014-es amerikai beavatkozás részleteinek kidolgozásában is „kulcsszerep” jutott számára, habár még így is azt érezte, hogy az elnök túlságosan megköti a kezét. Nem tetszett neki például, hogy Obama csak a kongresszus jóváhagyásával akar belépni a konfliktusba, később pedig azért is kritizálta, amiért nem engedett nagyobb erőket bevonni.
A következményeket mindannyian jól ismerjük. Egy egész régió destabilizálva, továbbra elhúzódó háborúk Líbiában, Szíriában és Jemenben, milliók alapvető szükségletek nélkül, akiket kihasználnak a terroristák, rabszolgakereskedők és embercsempészek. Az otthonukat elhagyni kényszerülők száma Obama második mandátuma alatt megnégyszereződött a világon, ami 2015-re addig soha nem látott menekültválságot idézett elő Európában. Természetesen ez nem csak az Egyesült Államok műve, de az elsietett intervenciók nagyban hozzájárultak a humanitárius katasztrófák kialakulásához. Elég, ha megnézzük, hogy Obama nyolc éve alatt az amerikai háborúk halálesetinek száma 496%-kal növekedett, az elnök pedig nemcsak felszította a már meglévő konfliktusokat, hanem öt új ország harcaiba is beavatkozott. Trump ezzel szemben 44% csökkentette a halálozási rátát és egyetlen új intervencióba sem fogott bele. Januártól újra visszatért Obama – ha személyesen nem is, a volt alelnöke és külügyi kabinetje révén a szellemisége igen.
Mindebben a legaggasztóbb pedig Blinken maga. A karrierje alatt nyilvánvalóvá vált, hogy amellett, hogy kivette a maga részét Obama és Biden legnagyobb külpolitikai baklövéseiből, közben mindkettőjüknél nagyobb hajlandóságot mutatott az intervencionalizmusra. Ami tovább emeli a téteket, az az a tény, hogy 2017-ben Blinken megalapította a WestExec Advisors nevűstratégiai tanácsadó céget – tele volt Demokrata nemzetbiztonsági szakértőkkel –, ami nemcsak, hogy pénzért segíti a Fehér Házat geopolitikai helyzetfelmérésekkel, hanem kapocsként is szolgál a szövetségi kormány és bizonyos fegyvergyártó cégek között, mivel az elemzéseit is figyelembe veszik fegyvervásárlás előtt. Ebből a szempontból tehát az intervencionalizmus már nemcsak elviekben fontos, hanem egyenesen üzleti érdekké is vált Blinken számára.
Így már teljesen érthető, hogy az elmúlt négy évben is folyamatosan az intervencionalizmus mellett tette le a voksát, habár a Trump-kormányban semmilyen hatalmi pozíciót nem kapott. Egy 2019-es cikkében ugyan Blinken elismeri, hogy voltak kevésbé átgondolt lépések ezen a téren, de továbbra is az erőteljes katonai beavatkozások mellett érvvel, mert ha az Egyesült Államok elhalasztja ezeket a lehetőségeket, az az „1930-as években látott következményekhez” vezethet. „Szíriában el akartunk kerülni még egy Irakot az által, hogy nem tettünk túl sokat, és helyesen is, de elkövettük azt az ellentétes hibát, hogy túl keveset tettünk. Megfelelő erők bevonása nélkül semmilyen békét nem lehet kiharcolni, még kevésbé fenntartani azt”, fogalmazott.
Nos, a történelem aligha igazolja Blinken gondolatmenetét. A nemzetközi közösségnek valóban fel kell lépni azok az államfők ellen, akik súlyosan sértik az emberi jogokat, és Amerikának szembe kell szállnia a globális hatalomra törő autokráciákkal, de a Közel-Kelet „végtelen háborúinak” egyre növekvő száma nem fogja meghozni a várva várt békét.
Ennek ellenére Európának ideje lenne felkészülnie egy második menekültválságra. Ha Antony Blinken külügyminiszterként is ugyanazt a politikát fogja követni, mint eddigi karrierje során, akkor könnyen lehet, hogy pár éven belül újra amerikai drónoktól fog hemzsegni a Közel-Kelet, és a migránsokból – csakúgy, mint a koronavírusból – beköszön Európába a jóval súlyosabb második hullám.
