Vivek és Tarun Wadhwa a Foreign Policy honlapján publikálták cikküket nem más céllal, minthogy felhívják a döntéshozók figyelmét: a technológia fejlődésének gyors ütemét tekintve elengedhetetlen, hogy sürgősen globális etikai konszenzusra jussanak arról, hogy mi az a pont, ameddig engedik fejlődni a technológiát.
A korábbi legalább egy évszázadot felölelő technológiai fejlődés lassan inkább már egy évtized alatt megy végbe, így 2030-ra nagy változásoknak lehetünk szemtanúi. Eltűnhetnek teljes szakmák, robotizálódhat több ipari ágazat, a katonaság és a rendőrség is. A kriptovalutákkal destabilizálhatják a világgazdaságot, a folyékony aranytól, azaz az olajtól elmozdulhat az energiaszektor a megújuló források felé, mely számos olajra épülő országnak kihívást jelenthet.
Alkalmazkodni sem lesz egyszerű ezen változásokhoz, hiszen rövid idő alatt és széles körben történnek, mérhető feszültséget keltve a világ nemzetei között.
Pedig nemrég még valóban volt lehetőség az új technológiák hatásainak tanulmányozására, szabályozásának kialakítására, és ez idő alatt a társadalmak is szépen lassan alkalmazkodhattak az újdonságokhoz. Csakhogy mára már rohamos ütemben mennek végbe a kisebb-nagyobb technológiai forradalmak, újítások, és gyakran a köz számára is megfizethető áron, így már tarthatatlanok az évtizedek alatt kialakított törvények, hiszen mire hatályba lépnek, már nincs is létjogosultságuk.
A cikk írói földrengéshez hasonlítják az új technológiák megjelenését és terjedését, amelyek nem állnak meg az államhatárokon, nem tartják tiszteletben a polgárok igényeit, így azt javasolják, a Föld összes nemzete alkosson közösen jogszabályokat minden technológiai irányzatra vonatkozóan, hogy a jövőben milyen céllal és milyen mértékben aknázhatják ki az azokban megbúvó lehetőségeket.
A szerzők elismerik, hogy sokak szerint nem lenne szabad beavatkoznia a kormányoknak a tudományos fejlődésbe és a szabadpiacon megvalósuló innovációs kísérletekbe, azonban a beavatkozás elmulasztása hosszú távon súlyosabb következményekkel járhat.
Elsőre azt gondolhatnánk, hogy a technológiai fejlődés „földrengését” kezelhetik egyénileg a kormányok, hosszú távon nem tudnak egységes választ adni az újonnan felmerülő etikai és méltányossági kérdésekre. Az elmúlt időszakban például blogunkon is nyomon követhettük Ausztrália csatáját a Facebookokkal arról, hogy kinek is a kötelessége fizetnie a hírfolyamban megjelenő hírcikkekért. Egy kicsit jelentéktelenné, és már-már komikussá válhat ez a vita, ha arra gondolunk, hogy hamarosan azt kell szabályozzuk, hogy a harctéren milyen mértékben vethetőek be mesterséges intelligencia irányította automata fegyverek, vagy hogy biohackerek és kormányok hogyan destabilizálhatnak biztonsági komplexumokat új vírusok létrehozásával és terjesztésével.
Az írópáros azt tanácsolja, hogy
a kormányok közötti globális konszenzust előzze meg egy nemzeti szintű konzultáció, hogy a saját társadalmuk erkölcsi perspektívájához, kultúrájához és történelmi tapasztalásaihoz mérten lehessen behatárolni, hogy technológiai szinten mi a még elfogadható.
Exponential Innovation műhely keretében 30 országgal karöltve felmérést is végzett Vivek és Tarun Wadhwa. A kérdések között volt például a CRISPR génmódosításra alkalmas technológia használatával kapcsolatos is, mely egy fejlett és megfizethető géntechnológiai módszer. Például, ha előre tudjuk, hogy a születendő gyermekünknek genetikai rendellenessége van, ami csupán egy egész életen át tartó szenvedést okozna számára, és egyetlen injekcióval manipulálható lenne a magzat génállománya, akkor hogyan döntenénk, beadatnánk? A felmérésben résztvevők csupán egyötöde utasítaná el a kezelést különböző okok miatt: Mexikóban a katolikus vallásúak aggódtak Isten akaratába való beavatkozás következményeitől, Malajziában az iszlám tanításával nem feltétlenül tartják összeegyeztethetőnek, Svájcban pedig félnek, hogy a technológia tovább mélyítené a társadalmi egyenlőtlenségeket.
Miután a helyi határokat megtaláltuk a technológiai integrációra vonatkozóan, globálisan is meg kell húzni őket.
Egyáltalán nem lesz egyszerű közös szabályozó mechanizmusokat és erkölcsi alapot létrehozni, de korábban láthattunk már rá példákat, hogy nem is lehetetlen. Az emberi jogok, az éghajlatváltozás, a vegyifegyverek, az ózonréteget károsító vegyi anyagok, a tengerek védelme mind olyan terület, ahol széles körű egyetértésben tudnak cselekedni a világ nemzetei. Ehhez szerződéseket és megállapodásokat kötöttek, felügyelő testületeket hoztak létre, pénzügyi kereteket tettek félre, büntetőtörvényekben szankciókat helyeztek kilátásba a szabályok áthágásának esetére.
Akárcsak a környezetvédelem esetében az 1970-es években elindult hullám, ami globális konferenciákat eredményezett, és segítette annak megértését, hogy szűkös és véges erőforrásokkal bír a Föld, más, új technológiai területen is van közös erkölcsi megközelítés.
Csakhogy a környezetvédelemmel ellentétben ezek a kérdések még nincsenek jogilag szabályozva és kezelésükre sincsenek létrehozva egyezmények és stratégiák. Az egyik ilyen terület a már említett géntechnológia. Bár évtizedek óta kivitelezhető a juhok, kutyák, lovak, macskák, nyulak, öszvérek, patkányok és szarvasmarhák klónozása, a legtöbb tudós nem kezd el embereket létrehozni ily módon. Vagy ha mégis, akkor a nemzetközi közösség fellép ellene, ahogy ez a kínai kutató, He Jiankui esetében is történt. Bejelentette, hogy megalkotta az első szerkesztett génállományú csecsemőket, a világ pedig felháborodott az etikátlannak minősített megatartás miatt. A nyomást érezve a kínai hatóság letartóztatta és három év börtönre ítélte a tudóst.
Eldönthetjük tehát, hogy gazdasági, politikai és társadalmi káoszt szeretnénk klónozott magzatokkal, elpusztíthatatlan vírusokkal és mesterséges intelligencia irányította automatikus fegyverekkel, vagy pedig leülnek országaink vezetői, és meghúzzák a határokat.
Szemlézte: Spiesz Bianka
