A kínos valóság: a Demokrata Párt képtelen olyan jelöltet állítani, aki megverhetné Trumpot – írja Freddy Gray a Spectator hasábjain.
Ha csak a fősodratú médiumok szalagcímeit vennénk figyelembe, akkor akár azt is gondolhatnánk, hogy Trump nagy bajban van. Az ellenzéki vizsgálatok alapján úgy tűnik, hogy az elnök csakugyan egyezkedett az ukránokkal, hogy befeketítse Joe Bident, Obama volt alelnökét és legesélyesebb kihívóját 2020-ban. Ha bebizonyosodik, hogy ez igaz, akkor persze repülnie kell a Fehér Házból, és ez már csak hetek kérdése. Vagy mégsem?
A baj ott kezdődik, hogy már senki nem hisz ezeknek a címeknek. A bizonyítékok közel sem olyan súlyosak, mint ahogy beállítják, és hiába várnak egyesek évek óta a leváltásra, rendszerint kiderül, hogy annak semmi alapja sincs. De ha lenne is, mind tudjuk, hogy nem fog megtörténni, hisz a republikánusok még mindig többségben vannak a szenátusban.
De akkor miért ragaszkodnak még mindig a demokraták annyira a leváltás mesébe illő forgatókönyvéhez? Mert nagyon jól tudják, hogy másként nem fognak megszabadulni tőle. Az egész cirkusz arra szolgál, hogy eltereljék a figyelmet saját elnökjelöltjeik már kínosan elkerülhetetlen leszerepléséről.
Pedig Trumpot könnyen le lehetne győzni, legalábbis elméletben. Elnöksége közel sem vált akkor katasztrófává, mint amilyennek jósolták 2016-ban, de nem is lett egy hatalmas siker. A gazdaság növekszik, de a kereskedelmi hiány is. A munkanélküliség rekordalacsony, de a bérek stagnálnak. Trump nem indított új háborút, de be se tudta fejezni az előzőket. Szűkebb tábora imádja, de a többség nem ért egyet a politikájával.
Ezek után bárki jogosan gondolhatja, hogy egy 330 milliós országban tolonganak a felkészült, zseniális demokrata jelöltek, hogy 2020-ban nevetve verjék meg az elnököt az urnáknál. Nos, ez nem pont így van. Bár a baloldalnak van 17 elnökjelöltje, egyik sem kecsegtet túl nagy reményekkel. Mindegyikük csak arról beszél, hogy meg kell menteni Amerikát Trump rémuralmától, különben elpusztul az emberiség. Ami pedig a leginkább közös bennük, az a rettentő középszerűségük.
Hosszútávon a legesélyesebb demokrata jelöltnek Elizabeth Warren szenátor tűnik, akinek az ígéretei annyi sebből vérzenek, mint amennyi pénzbe kerülne, ha meg is akarná csinálni őket. Magyarán, rengetegből. Legfontosabbnak az egyetemes egészségügyi biztosítást tartja, amire a kellő 50 billió (!) dollárt majd varázslatosan kihúzza a felső 1% kalapjából, az átlag adófizető pedig semmilyen változást nem fog megérezni. Legalábbis ő így gondolja, de ellenfelei szerint ez csak nevetséges „matematikai gimnasztika”.
Aztán ott van Bernie Sanders, a 78 éves szocialista, aki a 2016-os bukása és egy friss szívroham után akar a Fehér Házba kerülni. Bár az egyetemistáknak imponál, a többségnek túl radikális, hogy komolyan lehessen venni. Vele szemben Joe Biden, Obama volt alelnöke még mindig vezeti a pollokat, és egy mérsékelt, elbűvölő és tapasztalt alternatívaként pózol a támogatói előtt. A baj ott van, hogy 76 éves, és egy kicsit elege van már ebből az egész cirkuszból, ezért se terve, se motivációja nincs.
Van viszont két igencsak különleges jelölt: Tulsi Gabbard és Andrew Yang. Gabbard egy hawaii veterán, aki gyűlöli a háborúkat és Szaúd-Arábiát, Yang pedig egy technokrata üzletember, aki, a robotoktól akarja megvédeni a jövőt. Sajnos mindketten túl fiatalok, túl kevés pénzük van és túl rendhagyóak ahhoz, hogy sokáig a versenyben maradhassanak.
A tavalyi év legnagyobb liberális üdvöskéje Beto O’Rurke volt, akit az emberek „fehér Obamaként” vagy „modern Kennedyként” is emlegettek, de jelöltsége hamar csúfos véget ért, amikor a felmérésekből kiderült, hogy egyik napról a másikra teljesen támogatók nélkül maradt. Bármennyire is emelkedni látszott az elején, ő is csak egy hullócsillag lett a végére.
A másik nagy zuhanópilóta Kamala Harris lett, aki fekete női jelöltként a leginkább képviselte a demokraták progresszív választási stratégiáját. Az erős kezdés után az ő esélyei is elpárologtak, miután a választók rájöttek, hogy Harris képtelen másról beszélni, mint a szexizmus és rasszizmus nevű elnyűtt mumusokról.
Aztán ott van Pete Buttigieg, a nyíltan homoszexuális jelölt, aki nyáron a negyedik helyig tudta feltornázni magát azzal, hogy látványosan csókolózott a férjével a kampányrendezvények színpadjain. Szeptemberben azonban kiderült, hogy a párt leglojálisabb választói, az afroamerikaiak között nulla százalékon áll, tehát biztos, hogy belőle sem lesz elnök.
A jelöltek mind ugyanattól a dilemmától szenvednek. Egyszerre akarnak megfelelni az új baloldalnak azzal, hogy identitáspolitikát és szocializmust hirdetnek, de meg is akarják verni Trumpot, amihez konzervatívabbnak és mérsékeltebbnek kell lenniük. Ami nem könnyű, mert a teljes baloldal radikalizálódott az évek alatt. Tíz éve még senki nem vette volna komolyan, ha valaki pénzbeli jóvátételt akart volna adni a feketéknek a rabszolgaságért, ma a többségnek ez alap. Az LMBTQ-hisztéria pedig már annyira összezavarta szegényeket, hogy az egyikük, Julián Castro már ingyen abortuszt biztosítana a transz nőknek is, vagyis olyan embereknek, akiknek nincs is méhük.
Az ilyen és még cifrább kampányígéretek hosszú távon nagyon megnehezítik bármelyikük dolgát Trump ellen. Lehet, hogy identitás politikával lehet nyerni Kaliforniában, de Michiganben aligha. És pontosan ezért foglalkozik a párt ennyit Trumppal, mert amíg az elnököt szidják, addig is nem kell elidegenítő abszurditásokról beszélni, mint például a melegházasságot elutasító egyházak megadóztatása.
Egyre nyilvánvalóbb, hogy 2020-ban nem lesz kormányváltás. A baloldal már nem képes megfelelni az általa teremtett érdekcsoportok elvárásainak, és minél inkább igyekszik, annál távolabb kerül a Fehér Háztól.
Trump pedig? Nos, valószínűleg egyre jobban átérzi, hogy mire gondolt Voltaire, amikor azt mondta: „Ó, Uram, kérlek, tedd az ellenségeimet nevetségessé!”
Szemlézte: Orbán Tamás
