Néhány hónappal ezelőtt egy amerikai kaszinót súlyos hackertámadás ért, a behatolók egy akvárium világhálóra csatolt szenzorain keresztül jutottak be a rendszerbe és loptak le adatokat. Tényleg nem vagyunk képesek kontrollálni digitális világunkat? – teszi fel a kérdést Joshua Fairfield, a Washington University jogászprofesszora.
Mozivászonra kívánkozó történetekben nincs hiány: a lakásaink térképét kiadó robotporszívótól kezdve a szexuális szokásainkról adatot megosztó erotikus masszázsapplikációig a hackerek egyre újabb felületeket találnak, hogy hozzáférjenek privát információkhoz.
Az internetkapcsolattal rendelkező, tulajdonosaikról szekérderék információt összegyűjtő eszközök a hackerek kedvelt célpontjai, de az információbiztonsági problémák nem csak nekik köszönhetőek;. Sokszor maguk a tech-vállalatok viselkednek úgy, „mintha termékeik az eladás után még mindig tulajdonukban lennének”. Hírhedtté vált többek között a Lenovo esete, ami egy „Superfish” nevű, pre-installált programmal árulta a komputereit. A Superfish titkos, irányított reklámokat helyezett el a felhasználó szörfölése közben, amihez persze nyomon kellett követnie a felhasználó által felkeresett oldalakat, a netbanktól kezdve a privát levelezésig.
A Lenovo példája jól mutatja a vállalatok hozzáállását: a megvásárolt termékeket nem mi birtokoljuk, csupán licenszünk van a használatukra. A javítást, a módosításokat és a fejlesztést továbbra is az eladó végzi. Vajon a jövőben ugyanez lesz a bevett eljárás az okosházaink és okosautóink esetében is? Ha megvalósul az összes ingóságunkat egyetlen hálózattá szervező „dolgok internete”, akkor tárgyaink már nem teljesen fogják tulajdonunkat képezni?
A tulajdon kontrollálásának problematikája évezredes, ősi kérdés. A feudális hűbérrendszerben a király, illetve a legfőbb hűbérúr birtokolt mindent, mások tulajdonjogai a hűbéri láncban elfoglalt pozíciójuk (illetve a királyhoz való kapcsolatuk) függvényében határozódtak meg. A modern gazdasági és jogi rendszerben a javak már szabadon birtokolhatóak és átruházhatóak – esetenként még ténylegesen nemlétező „személyek” által is. Házainkat, autóinkat tetszés szerint átfesthetjük, átalakíthatjuk, és földjeinkre – kis túlzással – azt ültethetünk, amit csak akarunk.
Azonban a dolgok internete mintha visszavetne minket a középkori tulajdonviszonyokba – véli a cikk szerzője.
Az egyetlen lehetséges megoldás az, ha – bármily viccesen is hangzik – visszaköveteljük a tulajdonjogunkat arra, ami tulajdonképpen a miénk. A tulajdon és a tulajdonosi jogok nagyon mélyen integrálódtak a nyugati kulturális képzeletben, így nem lesz egyszerű kikezdeni őket. Elsőként ezeknek a jogoknak az újrafelismerése a feladat, csak utána lehet támogatni az ezeket erősítő kezdeményezéseket.
Fontos megérteni, hogy jogunk van ahhoz, hogy mi magunk javíttathassuk meg elromlott eszközeinket azzal, akivel akarjuk: jogunk van ahhoz, hogy kirúghassuk az invazív reklámcégeket az eszközeinkről és ahhoz is, hogy bezárhassuk az információs kiskapukat.
Nem csak azért, mert nem szeretjük, ha kémkednek utánunk, hanem mert ezek a kiskapuk egyben biztonsági kockázatot is jelentenek a privát és az üzleti életben is – elég, ha belegondolunk a Superfish, vagy a meghekkelt akvárium esetébe. „Digitális parasztság vagyunk” – írja Fairfield – „és digitális hűbéruraink kénye-kedve szerint használjuk az eszközöket, amikért mi fizettünk”.
Szegőfi Ákos
