Miután 2023. október 7-én a Hamász – amelyet mind az Európai Unió, mind az Egyesült Államok terrorszervezetként tart számon – átfogó támadást indított Izrael államterülete ellen, az eddig is törékenynek bizonyuló közel-keleti status quo megroppanni látszott. Bár a konfliktus eddig nem eszkalálódott államközi konfrontációvá, a régióban számos olyan aktor van, amelyek érdekeltek lehetnek az események alakulásában, ráadásul a helyzetet az egyre mélyülő humanitárius válság is súlyosbítja. A Center for Strategic and International Studies vendégkutatói, azaz Michael Kimmage, a Catholic University of America professzora és Hanna Notte, a James Martin Center for Nonproliferation Studies programigazgatója a Foreign Affairs hasábjain értékelték a Hamász támadásának nemzetközi rendre gyakorolt implikációit, egyenként elemezve a négy meghatározó hatalom szempontjait.
Az utóbbi évtizedekben számos alkalommal megmutatkozott, hogy miféle nemzetközi instabilitást képes okozni a 21. század egyik legfontosabb puskaporos hordója, a Közel-Kelet. A 9/11-es terrortámadások hatását, az Arab Tavasz eseményeit, valamint a szíriai polgárháborút követően ismét középpontba került a régió, hiszen az Izrael és a Hamász között kirobbanó háborúnak számos geopolitikai vonatkozása van, különösen az elmúlt években egyre inkább destabilizálódó világrendben.
Kimmage és Notte szerint a nemzetközi kapcsolatokat leginkább a helyettesítőkön keresztül, katonai és gazdasági befolyást nem sajnálva vívott konfliktusok jellemzik, amelyek nagyban hasonlítanak a hidegháború alatt kialakuló konfrontációkra. Nagy különbség azonban, hogy ma bipoláris helyett multipoláris rendszerről beszélhetünk, amelyben – a szerzők szerint – négy meghatározó hatalmi központ van: az Egyesült Államok, Európa, az Oroszországi Föderáció, valamint Kína. Bár ezen négy pólus tulajdonképpen két blokkba rendeződik – az USA és Európa formális, Moszkva és Peking pedig informális, lazább keretek között teszi ezt – mégis önálló akarattal, érdekekkel és döntéshozó képességgel rendelkező szereplőkről beszélhetünk. Mivel Gázában, illetve az ahhoz hasonló, egyfajta hatalmi vákumot jelentő térségekben a feszültségek egyre inkább eszkalálódnak, a nagyhatalmi beavatkozás előbb-utóbb elkerülhetetlen lesz.
Ennek következtében pedig – a többi között a Közel-Kelet is – „olyan mikrokozmosszá válhat, amely leképezi a 21. század nemzetközi rendjét.”
Az egyes szereplőket tekintve érdemes megemlíteni, hogy a Hamász offenzívája eltérő állapotban érte azokat. Az Oroszországi Föderáció például az elmúlt időszakban kifejezetten szorult helyzetbe került: a csaknem 600 napja tartó ukrajnai „különleges katonai művelet” olyannyira felemésztette az orosz erőforrásokat és – ami ennél is nagyobb probléma – olyan nagy mértékben foglalta le Moszkva figyelmét, hogy a Hegyi-Karabah ellen induló azeri támadás során a Kreml bénultnak bizonyult, amely állapot ma is fennáll. A szerzők szerint hasonlóan paralízissel küzd a nyugati szövetségi rendszerbe tartozó Európa is, hiszen aszimmetrikus hatalomként a gazdasági erő ellenére nem rendelkezik azon katonai képességekkel, amelyek az egyre inkább militarizálódó konfliktusok esetén ütőképes játékossá tehetik. További gyengeség, hogy a kontinens országai között számos esetben hiányzik az egyetértés, ami a mediálásban való szerepvállalást is ellehetetlenítheti. Csakugyan belső konfliktusok gyengítik az Egyesült Államokat is. Bár a Biden-kormányzat újra előtérbe helyezte a külpolitikai szerepvállalást, azt számos esetben korlátozza az USA közéletét jellemző politikai polarizáció, valamint a törvényhozó és a végrehajtó hatalmi ágak együttműködésének akadályozottsága.
Az USA-val szemben a kínaiakat nem a belső megosztottság, sokkal inkább a non-intervenciós reputáció megőrzése korlátozza.
Bár Peking az utóbbi időben kifejezetten aktív külgazdasági politikát folytatott – ezt mutatja az iráni-szaúdi megegyezésben való részvétel, valamint a Nyugat-Balkánon és az afrikai kontinensen való jelenlét is – a kínaiak nyílt fegyveres konfliktusban az utóbbi években nem foglaltak állást, amit az ukrajnai háborúval kapcsolatban bemutatott „béketerv” is példáz. Az említett térségekben pedig az együttműködés egyik alapja Kína fegyveres konfrontációkba való be nem avatkozása, így ez meghatározhatja Peking hozzáállását az izraeli helyzethez.
A Gázában kialakult helyzet – a szerzők szerint – új jelenséget idézhet elő a régióban jelenlévő aktorok kapcsolatait illetően.
Notte és Kimmage a háborút a szíriai polgárháborúhoz hasonlítja, hiszen ezúttal is számos szereplő lehet érdekelt a status quo alakulásában, és ezen érdekek bonyolult rendszert alkotva robbanthatnak ki ellenségeskedést, vagy éppen hozhatnak létre nem várt szövetségeket.
A Hamász és Izrael között zajló háborút tehát meghatározzák a nemzetközi rendszert pólusalkotó aktorként alakító országok szándékai, azonban azok bénultsága egyúttal lehetőséget adhat a kisebb, regionális és nem állami szereplők befolyásszerzésére.
Szemlézte: Szenes Eszter
Tetszett a cikk? Hasonló tartalmakért kövess minket a Facebookon
