Hogyan vált a Csöndes Generáció vagány ikonja egy örökké selyempizsamában mászkáló, Pepsi-függő éjszakai remetévé? Philip Terzian, a The Weekly Standard szerzőjének írása.
Hugh Hefner halálát követően értékelések és visszaemlékezések sokasága kapott nyilvánosságot, a vélemények a szexuális forradalomban játszott szerepe feletti tisztelgés, illetve a szexuális forradalomban játszott szerepe feletti elborzadás széles skáláján mozogtak. „Véleményem szerint az említett forradalom Hefnerrel vagy Hefner nélkül, de mindenképp megtörtént volna; ő inkább egy okos, az 1950-es évek változásaira ráérző befektető volt, egy tünet, de semmiképp sem ok” – írja Terzia
A forradalom kezdetén Hefnernek briliáns újságírói ötlete támadt: összeházasította a manapság leginkább soft-pornónak nevezett műfajt a szofisztikáltság látszatával. „Félmeztelen szőkeségek szomszédságában Gabriel Garcia Márquez-novellák, vagy épp Bertrand Russell-interjúk szerepeltek” – elemez Terzian. Úgy tűnhet, mintha ez hatalmas kulturális mérföldkő lett volna egy olyan korszakban, amit sztereotipikusan az intolerancia és elnyomás szavaival szokás jellemezni, de az ’50-es évek valójában a politikai, kulturális, esztétikai, szexuális pezsgés évtizede, és a Playboy csupán jóval nagyobb mozgalmak egy mellékterméke volt – véli a szerző. Ezeknek az erőknek a munkája megmutatkozott az irodalomban, a társadalomban, a filmművészetben és főként a popkultúrában.
Hefner magazinjának mindig is volt egy eltéveszthetetlenül ’50-es évekre hajazó, csibész stílusa, amihez az alapító mindig igyekezett visszatérni – élete vége felé már inkább komikumba hajlóan, semmint vérbeli vagányként.
„Ha számodra a kifinomultság netovábbja a füstös vegasi éjszakában szteppelő, szmokingos Frank Sinatra és a Rat Pack, ha a stílusod az atomkor letisztult vonalvezetése, a méhkasszerűen feltupírozott hajkoronák, és a szűk kis nyakkendők jelentik, akkor Hugh Hefner Playboya a te magazinod.”
Hefner a ’60-as években is elég ügyes volt ahhoz, hogy magazinját mindig a divat fősodrában tartsa: a kifinomultság látszatát fenntartandó, hatalmas gázsikat fizetett híres íróknak, hogy publikáljanak a Playboy hasábjain, a közízléshez alkalmazkodva Jackie Kennedy-re hajazó modellek közül válogatott, és elkezdte keverni a politikát az NFL-eredményekkel és a sportautókkal.
Ebben a két évtizedben Hefner a kulturális forradalom valóságos patkánybűvölője volt, de a Playboy-éra az évek múlásával lassan kifulladt. A híres-hírhedt, los angelesi Playboy-villa a középkorú nagymenők kokainnal és alulöltöztetett lányokkal tömött zarándokhelyévé öregedett. A színész-komikus (és utoljára pedofília miatt elítélt) Bill Cosby, Norman Mailer, a Meztelenek és holtak szerzője, vagy éppen a hetvenes éveit taposó újságíró-ikon Max Lerner jártak ide Hollywoodból, sok másik helybéli értelmiségivel együtt. „Mikor az 1980-as években Los Angelesben éltem” – idézi fel Terzian – „Hef és a Playboy egy letűnt kor örökbecsű emlékei voltak, de egyúttal valami furcsa, baljós hangulatú levegő is körbelengte őket. Akkoriban Hefner – egy igazi szibaritához méltóan – stroke-ot kapott, és ennek apropóján a Los Angeles Times-ban megjelent róla egy nagykép. Egy állandóan selyempizsamában mászkáló éjjeli remetét festett le, aki gallonszám vedeli a Pepsit és kamasznál alig idősebb lányokat gyűjt maga köré.”
A Playboy atyjának lassú és kínos átváltozása a Csöndes Generáció popkulturális ikonjából a szexista viccelődés és a keményvonalas feministák céltáblájává valószínűleg megalázó lehetett számára. Próbált még visszamászni, de mindig ugyanúgy. Azok a fiatal nézők, akik nem hallották még Marylin Monroe és a Playboy nevét, egy valóságshow-ban találkozhattak Hefnerrel, ahogy a villájában éldegél három „barátnőjével”, akik elég fiatalok, hogy az unokái legyenek. A műsor inkább volt kínos, mintsem sikeres. „Egy élet alatt szívfájdítóan vagányból önkéntes viccé degradálódni; ezt jelentette Hugh Hefner számára a szexuális forradalom” – zárja memoárját Terzian.
Szemlézte: Szegőfi Ákos
