Orbán Tamás, a Danube Institute kutatójának írása
Megjósolható lenne az amerikai elnökválasztás? Egy amerikai történelem professzor tévedhetetlennek tűnő rendszert dolgozott ki, amivel évtizedek óta képes sikeresen megjósolni az Egyesült Államok elnökválasztásainak kimenetelét. Az idei előrejelzés nem kecsegtet túl sok jóval a hivatalban lévő elnök számára.
Allan Lichtman neve sokaknak ismerősen csenghet, hisz ő az a történelem professzor, akinek Reagen elnök 1984-es győzelme óta minden egyes elnökválasztás eredményét sikerült megjósolnia az általa (és Vladimir Keilis-Borok matematikus és földrengésszakértő által) 1980-ban kidolgozott „Kulcsok a Fehér Házhoz” nevű rendszerrel. Lichtmannel és a jóslatával most tele az amerikai sajtó, pedig négy évvel ezelőtt a legtöbb hagyományos médium mélyen hallgatott az egészről, ugyanis akkor Trump győzelmét hirdette, most viszont a rendszer a Demokratáknak kedvez.
A módszer lényege az, hogy 13 tényezőt („kulcsot”) vizsgálnak meg minden elnökválasztás előtt, amelyek mindegyike vagy a hivatalban lévő vagy pedig a kihívó jelölt esélyeihez ad egy-egy pontot. Ezeket a kulcsokat Lichtman és kollégája azután állították össze, miután 1860-tól kezdve minden elnökválasztás eredményét kiértékelték és rendszerbe foglalták, hasonlóan ahhoz, ahogy a geofizikusok dolgozzák fel az időszakos földmozgásokat, hogy előrejelezhessék a periodikusan előforduló földrengéseket.
Egész eddig úgy tűnik, hogy a modell tökéletes, hisz 2016-ban Lichtmannek kilencedik alkalommal sikerült helyesen megjósolnia vele az eredményt, habár 2000-ben kissé korrigálni kellett rajta. Abban az évben ugyanis bekövetkezett az, amire 1888 óta nem volt példa, vagyis hogy az elektori kollégium alapján az a jelölt nyerje a választást, akire országszerte kevesebben szavaztak. Az Államokban a szavazók ún. „elektorokat” választanak, akik ma már csupán szimbolikus szereplők, így nem is ők, hanem csupán a számuk a fontos. Minden állam – népességétől függően – eltérő számú elektorral rendelkezik, és amelyik párt nyer az államban, az viszi az összes elektort. Így, bár rendkívül kevés az eséllyel, de megtörténhet az efféle incidens. Akkor, 2000-ben, Lichtman Al Gore győzelmét vetítette elő, aki végül több szavazatot is kapott, de az amerikai választási rendszerbe épített „fékek és ellensúlyok” miatt George W. Bush léphetett a Fehér Házba. Lichtman ennek ellenére veretlennek tartja a módszerét, de az eset után picit változtatott is rajta, így azóta nem a legtöbb szavazatot szerző politikust, hanem az elnökséget ténylegesen megnyerő jelöltet igyekszik megjósolni.
De melyek ezek a kulcsok? Nos, Lichtman szerint a politikai kampányoknak közel semmi beleszólása nincs a végeredménybe, mert az emberek mindig aszerint szavaznak, hogy mennyire vannak megelégedve az éppen aktuális kormányzat négyéves munkájával. Ennek a fényében a kulcsokat úgy állította össze, hogy (egy kivételével) mindegyik az éppen hatalmon lévő párttal és adminisztrációval kapcsolatban tesz fel egy állítást, amire egy egyszerű igaz vagy hamis választ lehet adni. A képlet egyszerű, ha öt vagy kevesebb „hamis” válasz van, akkor a Fehér Házat birtokló párt fogja megnyerni a választást, ha viszont hat vagy több kulcs bizonyul hamisnak, akkor kormányváltás fog bekövetkezni. Magyarán Trumpnak legalább nyolc kulcsot kell „elfordítania” (igaz válaszok) ahhoz, hogy a Fehér Ház kapuja újra kinyíljon előtte, míg Bidennek elég összesen hat „eltömődött kulcslyuk”, azaz hamis válasz a győzelemhez.
A 13 kulcs és az év mérkőzése
A következőkben sorban megvizsgáljuk a kulcsokat, hogy kiderüljön miért is áll vesztésre Trump, valamint az is, hogy lehet-e Lichtman meglátásaival ellenkező válaszokat adni az egyes feltevésekre.
1. Pártmandátum: a hivatalban lévő párt több képviselővel rendelkezik, mint a legutóbbi félidős választások előtt. Nos, a Republikánus Párt 2018-ban elvesztette az addigi többségét a Képviselőházban, tehát az a kulcs hamis. Egy pont Bidennek.
2. Verseny: nincs komoly verseny a hivatalban lévő párt jelöltségéért. Trumpnak nem akadt valódi republikánus kihívója, így ez a kulcs igaz. Egy-egy.
3. Következetesség: a hivatalban lévő párt jelöltje a jelenlegi elnök. Ez egyértelműen igaz, a kulcs elfordult a zárban.
4. Harmadik párt: Nincs jelentős harmadik párti vagy független jelölt. Az év elején még voltak, akik abban reménykedtek, hogy a fiatal technokrata, Andrew Yang, hasonlóan erős független kampányt fog indítani, mint Ross Perot 1992-ben, de ebből végül nem lett semmi. És bár idén is versenyben vannak a Zöldek és a Libertáriánusok, valós eséllyel egyik párt sem rendelkezik, így ez a választás is a két óriás között fog eldőlni. A kulcs igaz, három-egy Trumpnak.
5. Rövid távú gazdaság: a választási kampány ideje alatt nincs gazdasági recesszió. Nos, a koronavírus egyértelműen lefele fordította a gazdasági mutatókat, a kulcs tehát hamis, Biden javára.
6. Hosszú távú gazdaság: az elmúlt négy év egy főre eső gazdasági növekedése legalább akkora, mint az azt megelőző nyolc év növekedésének átlaga. Az Obama-korszakban az egy főre jutó GDP átlagban 0,81%-kal nőtt, amit Trump első három éve 1,93%-kal magasan ütött, viszont, ha beleszámoljuk a 2020 első féléve által előrevetített hatalmas csökkenést is, akkor a négyéves átlag -2,35%-ra jön ki. Tehát ez a kulcs is megkerülhetetlenül hamis, így a viszonyok kiegyenlítődtek.
7. Politikai változás: a hatalmon lévő adminisztrációnak jelentős belpolitikai változásokat sikerült elérnie. Trump többek között a látványos adócsökkentéseivel, a hazai termelést védő intézkedéseivel és a több, mint ötmillió új munkahely megteremtésével kétségkívül megfelelt ennek az állításnak. A kulcs igaz, a Republikánus Párt újra előnyben.
8. Társadalmi instabilitás: a mandátum alatt nem voltak tartósabb zavargások. Nos, a Black Lives Matter („A fekete életek számítanak”) mozgalom bőven tett róla, hogy ez a kulcs is hamis legyen, így újra egyenlő az állás.
9. Botrány: a hivatalban lévő adminisztráció nem keveredett botrányba mandátuma alatt. Az a tény, hogy 2019-ben a Képviselőháznak sikerült elindítania a felelősségre vonási eljárást (impeachment) Trump ellen, már önmagában elég ahhoz, hogy ez a kulcs hamis legyen. Az elnök emellett látszólag minden héten újabb botrányba keveredett, a modell szempontjából pedig mindegy, hogy ezek vélt vagy valós dolgokon alapultak-e. A kulcs hamis, Biden előnyben.
10. Külügyi/katonai kudarc: a hivatalban lévő adminisztráció nem szenvedett el komoly külügyi vagy katonai kudarcot. Pár esetben ugyan rezgett a léc, de komoly kudarcnak nevezhető eset valóban nem történt, a kulcs tehát igaz, ismét egyenlít a GOP.
11. Külügyi/katonai siker: a hivatalban lévő adminisztrációnak sikerült komoly külügyi vagy katonai sikert elérni. Nos, Lichtman szerint ez a kulcs hamis, Trump nem hibázott túl nagyot, de nem is ért el semmi érdemlegeset ezen a téren. Ezzel már lehetne vitatkozni, de sajnos egyik nagyobb teljesítményt sem lehet teljes sikernek nevezni. Trump elérte például, hogy a vonakodó NATO-szövetségesek 70 milliárd dollárral megnöveljék a védelmi kiadásaikat, de közel sem annyival, hogy az megfeleljen a kötelezettségeiknek. Amerikai elnökként a történelemben először sikerült neki asztalhoz ültetni Észak-Korea vezetőjét és átfogó nukleáris lefegyverzésben megállapodnia vele, később viszont Kim Dzsongun felhagyott a tárgyalásokkal és újraindította az atomprogramját. Orosz segítséggel sikerült véget vetnie az ISIS rémuralmának a Közel-Keleten, sőt 2019-ben kiiktatta annak vezetőjét, al-Bagdadit is, habár a szír polgárháborúnak még most sem látszik a vége. Egy pillanatra úgy tűnt, sikerül véget vetnie Amerika történetének leghosszabb háborújának, de az afganisztáni tűzszünetet végül nem követte békekötés, a tálibok továbbra is háborúban állnak Washingtonnal. Sikernek könyvelhető el Kászem Szolejmáni tábornok – komoly iráni retorzió nélküli – megöletése is, aki a háttérből tucatnyi síita terror- és paramilitáris szervezet működését hangolta össze Teheránból, de Irán befolyását a Közel-Kelet fölött ezzel Trump aligha csökkentette, sőt inkább felkorbácsolta a kedélyeket. El kell ismernünk, Lichtmannek igaza van, újra Bidené az előny.
12. Karizma (hatalmon lévő párt): a hatalmon lévő párt jelöltje karizmatikus vagy nemzeti hős. Kétségtelen, hogy Trump egy kimagaslóan karizmatikus személyiség, platformjával sikerült egyesíteni az erősen töredezett jobboldalt 2016-ban. De vajon elég ez ahhoz, hogy megszerezze a kulcsot? Lichtman ezt a kritériumot sem bízta a szubjektivitásra, ahhoz ugyanis, hogy valaki elfordítsa a karizma-kulcsot, olyan össznemzeti támogatottsággal és megbecsüléssel kell rendelkeznie, mint Franklin D. Roosevelt vagy John F. Kennedy tették. Bármennyire is szereti Trumpot saját támogatóköre, mivel a fél ország (enyhén szólva) nem kedveli a jelenlegi elnököt, ez a kulcs is hamis.
13. Karizma (kihívó párt): a kihívó párt jelöltje nem karizmatikus vagy nemzeti hős. Ez az utolsó kulcs és az egyetlen, ami nem a hatalmon lévő pártról szól. Nos, Joe Bident sok mindennek lehetne nevezni, de azt hiszem, azzal mind egyetértünk, hogy karizmatikusnak semmiképp. Elbóbiskol gyűléseken, belegabalyodik a saját beszédébe és olykor elfelejti, hogy hol is van éppen, vagy hogy milyen választáson indult. Nincs mit részletezni, a kulcs igaz.
A végeredmény hat igaz, hét hamis válasz, vagyis Donald Trumpnak két kulccsal kevesebbet sikerült összegyűjtenie, mint amennyi szükséges lenne a győzelemhez. Ha valóban tévedhetetlen Lichtman képlete, akkor január végétől Joe Biden lesz az Egyesült Államok 46. elnöke. Ennek ellenére még mindig nem fogadnék teljes nyugalommal a demokrata győzelemre, mert egyre kevésbé érzem helyesnek Lichtman alapvető kiindulópontját, miszerint az emberek leginkább a hivatalban lévő adminisztráció teljesítménye alapján szavaznának.
Régi modell, új paradigma?
Ezt a modellt negyven éve, jóval az internet, az okostelefonok és a közösségi média felemelkedése előtt dolgozták ki, és mint olyan, nem számol pár igencsak jelentős tényezővel. Az Amerikában tapasztalt kétpárti szemlélet, valamint a társadalom ebből fakadó polarizációja már jelen volt 2016-ban is, de az elmúlt években soha nem látott méreteket öltött. Lassan a kutyát sem érdekli, hogy egy amerikai elnök mit tett vagy nem tett elnöksége alatt, mindkét tábor örömmel szavazna egy fonnyadt cserepes virágra is, csak ne az ellenfél nyerjen. A progresszívebb demokrata szavazók az identitáspolitika szemüvegén át minden MAGA-sapkán SS-villámokat vélnek felfedezni, a konzervatív republikánusok jó része pedig attól fél, hogy ha Biden nyer, akkor minden 8 éves gyerekből transzneműt fognak csinálni az iskolában.
Ez már régen nem a valós politikai teljesítményről szól, hisz mindegy, hogy Trump mit tett le az asztalra, a szavazók úgysem tudnak róla. A közösségi média reklámpolitikájának (lásd a Social Dilemma c. filmet a Netflixen) köszönhetően mindkét társaság sikeresen bezárta magát saját véleményének elszigetelt „visszhang-szobájába”, ahol sem a hagyományos kampányüzenetek, sem pedig mérsékelt álláspontok nem képesek beférkőzni.
Vitatható tehát, hogy a négy évvel ezelőtti szavazók zöme megváltoztatná a véleményét a jelenlegi adminisztráció kudarcai vagy sikerei láttán. A kérdés inkább az lenne, hogy az apolitikus tömegek mekkora része fogja úgy gondolni, hogy most novemberben mégis szavazni fog? 2016-ban a szavazati joggal rendelkező népességnek csupán 55%-a adta le a voksát és kétlem, hogy ez az arány ne emelkedne 2020-ban, pont egy ilyen mozgalmas pár hónap után. Az még nagy kérdés, hogy ők melyik oldalra fognak esni, de ha a BLM túlkapásaira gondolok, akkor Trump talán még sincs akkora veszélyben, mint ahogy a kulcsok jósolják.
A Lichtman-jóslatot természetesen nem szabad alábecsülni, és ne is tegyük. Eddig pontosan működött, valószínű, hogy idén is beválik. Viszont, ha nem is most, attól még el fog jönni az a pont a közeljövőben, amikor ezek a kulcsok már nem lesznek elegendőek egy pontos előrejelzéshez és az internetnek köszönhetően át kell majd gondolnunk mindent, amit a politikáról, a kampányokról és a választásokról eddig gondoltunk.
