A Merkel-éra a végéhez közeledik Németországban. Az elmúlt 16 évben számos Európát és az egész világot meghatározó döntés született meg Berlinben. A Merkel-korszakot sok liberális Németország új aranykorának tartotta, de ez természetesen nem teljesen igaz. A Foreign Policy hasábjain Matthias Matthijs és R. Daniel Kelemen vesézi ki a Merkel-korszak hibáit.
A szerzők szerint a kancellár kormányzásának több árnyoldala is van: a követett elvek és maga a politikacsinálás módszere. Sokat elmond, hogy a német nyelvben meghonosodott a „merkeling” kifejezés, ami a döntésképtelenség és a semmittevés szinonimájává vált. Ez a szó is mutatja, hogy Merkel kormányzása alatt több fontos kérdésben csak egy-egy tesze-tosza intézkedés, vagy nem jelentős döntés született.
Ami igazán érdekes az a nagy európai politikát is érintő merkeli-döntések kritikája. A szerzőpáros elsőként az eurózóna válságával foglalkozik. A közös valuta gyengélkedése miatt az olyan perifériális, és nem a maghoz köthető országok, mint Görögország vagy Portugália komoly válságba került. A „fukar” országok Merkel vezetésével azonban nem voltak hajlandóak enyhíteni a periféria nehézségein egy közös kötvénycsomaggal (pont olyannal, amit nemrég azonban elfogadtak), hanem komoly feltételekhez kötötték a további kifizetéseket. Az Athénba csorgó pénzek azonban nem a görög gazdaság helyreállítására kellettek, hanem arra, hogy a német bankokat ki tudja fizetni a görög kormány.
Ebből jól látszik, hogy miközben Berlin minden szinten a szolidaritásra és a közös európai eszme tovább építésére biztat, addig gazdasági kérdésekben továbbra is a német tőke érdekei állnak az első helyen.
A döntés (és az olcsó euró) következtében az északi gazdaságok tovább fejlődtek, míg a déli tagállamokban recesszió következett. Ezek után nem is csoda, hogy az elszegényedő országokban megjelentek az euroszkeptikus és realista pártok, amelyek mindennek gátat szabnának.
A merkeli-kormányzás másik nagy sötét foltja a 2015-ös migrációs válság kezelése. Berlin ugyanis ebben az évben meghirdette a „nyitott ajtók” politikáját, azaz szó szerint behívta a menekülteket és a gazdasági migránsokat. Tette ezt úgy, hogy előtte nem konzultált a többi európai országgal, amelyek a frontvonalon harcoltak az illegális migrációval. Emiatt egy csaknem egymilliós embertömeg indult meg a Balkánon Németország felé, amire a térség országai nem voltak felkészülve.
A német politika hibái miatt végül Magyarország lett a „rosszfiú”, mert az a hatályos EU-s jogszabályokat követve megvédte az Unió külső határait.
A 2015-ös hibára végül Berlinben is rájöttek, ám ezt nyilvánosan sosem ismerték el. Ezt jól példázza, hogy alig pár hónappal később megállapodás született Törökországgal, hogy Ankara euró milliókért cserébe állítsa meg az emberáradatot. Ezt pedig hasonló egyezségek követték Marokkóval és Líbiával is. S ezzel eljutunk a szerzők szerint a harmadik problémás ponthoz.
Németország ugyanis az emberi jogok és a demokrácia eszméjét hangoztatja egészen addig, amíg nem gazdasági kérdésekről van szó.
Érdekes jelenség, hogy míg Magyarországot folyamatosan támadják a keleti-nyitás vagy éppen a Fudan-ügyében, addig a nyugati liberális sajtó szinte hallgat a németek által tető alá hozott EU-Kína szerződésről. Miközben Magyarországot azzal vádolják, hogy Oroszország a legfőbb szövetségese, addig Németország építi meg az új Északi Áramlat 2 vezetéket Moszkvával. Ezzel pedig tovább erősödik az orosz energiától való európai függés, valamint igen kényes helyzetbe hoz sok országot: a teljes Baltikumot, Lengyelországot és Ukrajnát.
A szerzőpáros „függetlenobjektív” maszkjai azért lehullanak a cikk utolsó bekezdésében, ugyanis gyakorlatilag egy komplett kampányanyagot fogalmaznak meg a Zöldek (Die Grüne) mellett, amely párt természetesen folytatná a merkeli utat, és a cikk írói szerint nem rendelné alá az emberi jogokat a gazdasági érdekeknek.
Szemlézte: Lukács Zoltán Marcell
