Blog

A szellemi újítók nagymestere: Irving Kristol élete és munkássága

Tizennégy éve halt meg Irvin Kristol, a „neokonzervativizmus atyja”. Halála után a The Daily Telegraph úgy emlékezett meg róla, mint a huszadik század második felének legjelentősebb közértelmiségije”. De miben rejik Kristol „varázsereje”? Megközelítésünkben Kristol munkásságának elvitathatatlan…

Tizennégy éve halt meg Irvin Kristol, a „neokonzervativizmus atyja”. Halála után a The Daily Telegraph úgy emlékezett meg róla, mint a huszadik század második felének legjelentősebb közértelmiségije”. De miben rejik Kristol „varázsereje”? Megközelítésünkben Kristol munkásságának elvitathatatlan vonása, hogy jókor érzett rá az amerikai liberalizmust átjáró tartalmi válságra, ezzel pedig megalapozta az elmúlt évszázad egyik legjelentősebb szellemi-ideológiai átalakulását.


Kristol 1920-ban született New Yorkban, nemgyakorló zsidó bevándorlók gyermekeként. Ahogy önéletrajzként szolgáló esszéjében, az „Önéletrajzi visszaemlékezésekben (An Autobiographical Memoir)” leírja, családjának nemgyakorló mivolta nem akadályozta meg abban, hogy zsidósága meghatározza politikai szocializációját.

Már azokban az időkben, amiket a City College fiatal trotskystájaként töltött, képtelen volt osztozni társaival vallásellenességükben és ateizmusukban. Ellenkezőleg: elmélyülten tanulmányozta a Teremtéstörténetet és a Jakab király Bibliáját.

Végül is az „eredendő bűn” zsidó-keresztény koncepciója volt az, ami fokozatosan elbizonytalanította a szocializmus utópisztikus eszméitől, amelyek az emberi természetet felemelni, megtisztítani kívánták.

Fiatalkorának második meghatározó szellemi vonulata Leo Strauss filozófiája volt. Strass ruházta fel ugyanis azzal a szemlélettel, ami a modernség vonásainak óvatos, kritikus tanulmányozását írta elő számára, és ami megerősítette a vallás, a hagyomány, az etika szerepét a gondolkodásában.

Az egyetemet elvégezve első szerkesztői munkáját az akkor gyermekcipőben járó Commentary magazinban kapta. Noha itt leginkább még filozófiáról, vallásról és néha irodalomról írt, első meghatározó politikai szövege is itt született, ami elmondása szerint nemcsak ismertséget, hanem saját hangot, nyelvet kölcsönzött neki. Esszéje a McCarthyzmus – és a koreai háború – alatt született, amikor is az állami ellenőrök nagyon szigorúan cenzúrázták és korlátozták a nyilvánosságot annak érdekében, hogy a kommunista ideológiai befolyást felszámolják. Kristol úgy döntött, mindkét félt támadja: egyrészt elítélte McCarthy-t „vulgáris demagógként”, másrészt őszintétlenséggel vádolta kora „liberálisait.”

Állítása szerint nem azért védelmezték McCarthy-val szemben a kommunisták szabadságjogait, mert a tolerancia és liberális világszemléletük így kívánta, hanem azért, mert az amerikai progresszivizmus képviselői és a kommunizmus között ideológiai szimpátia állt fent a demokrácia és a patriotizmus rovására (Például nyíltan támogatták az Észak-koreai rezsimet.) „Ha valaki a kommunisták szabadságjogait kívánja megvédeni, azt ugyanazon az alapon kell tennie, mintha nácik vagy fasiszták szabadságjogait védné” - írta.

Ezen szöveg által betekintést nyerhetünk Kristol körvonalazódó politikai önképébe.

Ezt a politikai önképet ugyanakkor mintha éppen az az ösztön motiválta volna, mint még a City College-ban, trotkystaként: az őt körülvevő szellemi miliővel szembeni konfrontáció.

Az ötvenes években Kristol mélyen elkötelezett volt az alapvető liberális értékek – a tolerancia, a jogállamiság, a szólásszabadság – irányába. Viszont felismerte és elutasította azt a tendenciát, amely mentén az amerikai liberalizmus kezdett eggyé válni a szocializmussal és kikezdeni az amerikai nyilvánosság patriotizmusát és nyugati elköteleződését.

Talán megengedhető leegyszerűsítés úgy értelmezni Kristol munkásságnak későbbi évtizedeit, mint ami ezen politikai karakter kiérlelését foglalta magában. A hatvanas évektől elhatalmasodó ellenkulturális mozgalom aktiválta Kristol „kulturális konzervatív” ösztönét, George McGovern 1972-es elnöki jelölése révén pedig ő és társai azt is felismerték: nincs többé helyük a Demokrata Pártban.

A Demokrata Párt és a hozzá köthető értelmiség magára hagyta Kristolt liberális patriotizmusával, ezért értékrendjének saját infrastruktúrát, szellemi mozgalmat kellett építenie, ami azt egyre karakterisztikusabban, egyre ideologikusabb letisztultságban kifejezésre juttatta.

Vállvetve az egyre népszerűbb Wall Street Journal-lel Kristol magazin szerkesztői-szerzői körével és az American Enterprise Institute (AEI) nevű Wahsington-i agytrössztel, a Kristol által vezetett Public Interest fokozatosan hozta létre a „neokonzervatív” politizálás szellemi-ideológiai bázisát. (Kristol később az AEI emblematikus, identitásformáló alakja lett, akiről az Intézet díjat is nevezett el).

A neokonzervatív mozgalom megformálódásának egyik utolsó állomása az a szemléletmód, amelyet Kristol az AEI révén sajátított el. Itt ismerkedett meg ugyanis a kínálati közgazdaságtan (supply-side economics) alapvetéseivel és sajátos szellemi varázsával, ami mentén a Republikánus Párt megújította imázsát és szellemi auráját. Ahogy Kristol fogalmazott, a Republikánus Párt immár nem csupán a fiskális stabilitás, hanem a gazdasági növekedés pártja volt.

Mindeközben a hidegháború vége és a Szovjetunió összeomlása annak a szükségességével konfrontálta a neokonzervativizmust, hogy saját külpolitikáját is megalkossa.

Kristol kiadói gondozása alatt megszületett a „neorealista” irányt képviselő The National Interest

1995-ben Kristol ezt írja: „Vélekedésem szerint a neokonzervatív politika sikertörténet, mert általa feléleszthettük az amerikai konzervativizmust és átformálhattuk az amerikai politikát. Ugyanakkor az én személyes véleményem aligha irányadó; nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy az egyes eszméknek nem várt következményeik vannak, amelyek nagyon más képet nyújtanak mint eredetileg tervezték. Azt gondolom, ez az alapvető konzervatív gondolat, és éppúgy vonatkozik konzervatívokra, mint liberálisokra és radikálisokra”.

És csakugyan: mikor az első öbölháború idején az Egyesült Államok úgy határozott, nem avatkozik be a kurd és sííta felkelés véres megtorlásába, Kristol felkarolta ezt a pozíciót. Számára a beavatkozás egyet jelentett volna az amerikai nemzeti érdek elárulásával és a Közel-Kelet hatalmi egyensúlyának megbontásával. Azonban egy évtizeddel később, ahogy az amerikai bombák végül is becsapódtak, a közvélekedés azt ugyanúgy a „neokonzervativizmus” műveként könyvelte el – azon szellemi mozgalom következményeként, amelynek vezetője Kristol volt. Legyenek konzervatívok, vagy nem, az eszmék változnak, s ezen változás tükrében változó következményeik is vannak. S noha Kristol a múlt század egyik legélelmesebb, leginnovatívabb - sőt legderűsebb – közgondolkodója, a következmények az ő munkásságára is árnyékot vetnek.

A blogbejegyzés alapjául szolgáló mű: Irving Kristol. “An Autobiographical Memoir” a “The Neoconservative Persuasion. Selected Essays 1942-2009” c. kötetben. Basic Books, 2011.

Írta: Béndek Ábris

Tetszett a cikk? Hasonló tartalmakért kövess minket a Facebookon

Share this with others: