Az ukrajnai háború, valamint Kína felemelkedése kapcsán a nemzetközi kapcsolatokban használt „nagyhatalom” fogalom jelentősége egyértelműen megkérdőjeleződött. Bár a tavaly februári inváziót megelőzően számos szakértő nagyhatalomként tekintett a jelentős nukleáris erőkkel rendelkező Oroszországra, a konfliktus elhúzódása rámutatott Moszkva gyenge pontjaira. A diszciplína által használt tudományos fogalom 21. századi létjogosultságának kérdéseit Phillips P. O’Brien, a St. Andrews Egyetem Nemzetközi Kapcsolatok Intézetének vezetője, valamint stratégiai tanulmányokkal foglalkozó professzora elemezte a Foreign Affairs hasábjain.
Edward H. Carr, a realista angol iskola alapítója a 20. század közepén így fogalmazott: „nincs krízis, nincs diszciplína.” Bár Carr ezt a két világégés okozta, diplomáciai kapcsolatokban megjelent válságra értette, az idézet tökéletesen leírja az államközi viszonyok tudományának 21. századi állapotát is. Az utóbbi évtized során kibontakozó világrend újabb krízist jelent a diszciplína művelői számára, hiszen a korábban használt fogalmi keretek már nem fedik le a napjainkban tapasztalt jelenségeket.
A legtöbb nyugati elemző 2022 februárját megelőzően Moszkvát egyértelmű nagyhatalomnak tekintette annak feltételezett katonai képességeiből kifolyólag. Az O’Brien által idézett Michael Kofman, Center for Naval Analysis Oroszországgal foglalkozó programjának vezetője a következőképp fogalmazott: Moszkvának „megvan a hatalma ahhoz, hogy kihívást jelentsen vagy erőszakosan felborítsa Európa biztonsági struktúráját.” Az orosz gyengeségek azonban a háború elhúzódásával egyre inkább felszínre kerültek, ami nem csupán a Kreml nagyhatalmiságát kérdőjelezi meg, de a fogalom létjogosultságát is.
A nagyhatalmiság koncepciója már régóta jelen van a diplomáciai kapcsolatokkal foglalkozó teoretikusok körében, azt az 1648-as vesztfáliai békét követő nemzetközi rend, majd az 1814-15-ös bécsi kongresszus után létrejött Pentarkhia leírására szokták használni. Az első világháború, különösen az Egyesült Államok európai intervenciója után azonban teljesen megváltozni látszott az addig ismert értelmezés. A háború első éveiben kétségtelenül megmutatkozott, hogy a kontinens nagyhatalmi térképe korántsem annyira differenciált, mint azt hitték: valódi domináns hatalomként csak Németország, valamint az Egyesült Királyság volt értékelhető. Ennek ellenére
Washington belépése teljesen új szintre emelte a nagyhatalmiság kritériumait, ami a fogalom vitatott definíciójának elavulásához vezetett.
O’Brien szerint a teljes spektrumú hatalom koncepciójának megalkotása rámutathat, hogy a 21. században már nem csupán a katonai erő explicit megnyilatkozása van hatással egy-egy ország globális befolyására, valamint fennmaradására az egyébként anarchikus nemzetközi térben. A fogalom főként arra fókuszál, hogy
a katonai dominancia létrehozásához szükség van gazdasági, politikai-társadalmi, valamint technológiai faktorokra is, így a valódi nagyhatalmiságra törekvő államoknak nem elég legyőzhetetlennek tűnő haderővel rendelkezniük.
Az elmúlt 150 évben öt teljes spektrumú hatalom felemelkedését figyelhettük meg, amelyből kettő – az Egyesült Államok, valamint a Kínai Népköztársaság – illik bele a definícióba jelenleg is. Rajtuk kívül jó példa az Egyesült Királyság, hiszen a 19. század második felétől egészen a második világháború végéig képes volt fenntartani katonai erejét – többek között a gyarmatbirodalom által biztosított gazdasági erőforrások kihasználásával. Hasonló teljes spektrumú hatalomként értékelhetjük Németországot 1900 és 1949 között, illetve a Szovjetuniót a második világháború végétől egészen a hetvenes évekig.
Mindezzel együtt a teljes spektrumú nagyhatalmiság eléréséhez nem elég csupán a gazdasági erő megléte.
A belpolitikai, illetve a társadalmi háttér csakugyan fontos szerepet játszik az egyes államok felemelkedésében, hiszen az átlagember elkötelezettsége feltétele mind a katonai expanziónak, mind a technológiai fejlődésnek.
O’Brien szerint éppen ezért előnyt élveznek a demokratikus rendszerek: mivel a politikai vezetők felelősek a választóknak, ez ösztönzi őket az adaptív, modern katonai technológiák fejlesztésére az áldozatok mérséklésének érdekében.
Összefoglalva tehát a 21. században teljesen átalakult a nagyhatalmiság fogalma, amely most már nem csupán a katonai aspektust foglalja magában, de annak gazdasági-technológiai, illetve társadalmi-politikai szempontjait is.
Szemlézte: Szenes Eszter
Tetszett a cikk? Hasonló tartalmakért kövess minket a Facebookon
