Az afganisztáni háború jelenleg az Egyesült Államok leghosszabb ideje tartó konfliktusa. Az amerikai hadsereg 2001-ben azzal a céllal érkezett az országba, hogy kifüstölje az iszlamista terrorszervezeteket és demokratikus kormányt alakítson Kabulban. Az Egyesült Államok haderejének legnagyobb ellensége, viszont nem a tálibok jelentette fenyegetés, hanem mindig is Washington önámítása volt – írja William J. Astore a The American Conservative cikkében.
Az Obama elnöksége alatt 2010 és 2011 között szolgáló David Petraeus parancsnok szerint a tálibok feletti győzelem és az elmúlt évek eredményei viszont könnyen visszafordíthatók. A háború kezdete óta már tizenkettedik afganisztáni parancsnokként szolgáló John Nicholson a szenátusi meghallgatásán épp Petraeus parancsnokot igazolva arról számolt be, hogy a tálibok 15%–al több területet tartanak ellenőrzésük alatt, mint 2015-ben. A patthelyzetnek jellemzett afganisztáni körülmények feloldására, Nicholson szerint a jelenleg körülbelül 8400 főből álló létszámot további néhány ezer katonával szükséges megemelni.
Ugyan Nicholson nem adott választ arra, hogy mennyi időre és pontosan hány főre lenne szüksége az afganisztáni műveletekhez, viszont nyomatékosította a terrorelhárítási platform fenntartásának szükségszerűségét. A terrorelhárítási műveletek megerősítésével biztosítva lenne, hogy nem éri támadás az Egyesült Államokat mivel hatékonyabban lehetne megküzdeni az Afganisztánban tevékenykedő terrorsejtekkel.
Az afganisztáni parancsnok szerint egy negyedik generációs háborúval néznek szemben, amelyet alacsony intenzitású, aszimmetrikus harcok jellemeznek, és amelybe olyan országok is beavatkoznak, mint Pakisztán, Irán és Oroszország. Afganisztánt egy Petri-csészéhez hasonlítva, a terror laboratóriumának nevezte, ahol arra kell ügyelni, hogy elkerüljük a különféle terroristasejtek találkozását, nehogy azok további elburjánzásának legyünk szemtanúi. Továbbá gondot jelent Nicholson szerint, hogy az afgán erők rangjai között korrupt katonák szolgálnak, és a motiválatlan afgán katonai vezetés nem tud elegendő számú fiatal katonát megnyerni katonai szolgálatra, aminek következményeképp az afgán átkelőhelyek sok esetben őrizetlenül maradnak.
„Tudni lehet, hogy az Egyesült Államok épp egy háborút veszít el, ha a hadsereg tisztségviselői rossz metaforákhoz nyúlva igyekeznek leírni az országgal kapcsolatos haladást és reményeket” – véli Astore. Afganisztán „Petri-csészéjéhez” hasonlóan az időtlen ideig húzódó vietnami háborúban is egy hasonlattal éltek, miszerint „látni a fényt,azt alagút végén”. Eszerint a háború, azaz az „alagút” sötét, viszont a sikereknek köszönhetően belátható távolságban van a győzelem, a „fény”. A szerző szerint a második világháborúban ezek a metaforák feleslegesek lettek volna, mert a haladást akkoriban a meghódított területek mennyiségével mérték.
Hogy mennyire sikeresek az afganisztáni műveletek, azt legjobban néhány, felesleges szépítéseket mellőző, a háborút testközelből ismerő tisztek tudták összefoglalni. Például a HBO 2010-es dokumentumfilmjében az Egyesült Államok tengerészgyalogságának egy osztagát követték a Mostarak hadműveletben, ahol az afgán erőket támogatva foglalták vissza a Helmand tartományban fekvő Marjah városát, amely az ország ópiumtermesztő központja.
A tengerészgyalogság gond nélkül elfoglalta a várost, viszont a tartomány 80%-a ismét tálib kezekbe került. A hadművelet során azonban úgy tűnt, hogy nem teljes beleadással küzdöttek az afgán katonák és a város elfoglalását követő ceremónián is „fél szível” ünnepelték meg a „felszabadítást”. Miután az amerikai osztag visszavonult, egy afgán férfit meggyilkoltak, mert a tengerészgyalogságnak segített. Az Egyesült Államok és az afgán kormány felszabadítási hadműveleteit, úgy tűnt, nem látták szívesen.
Hasonlóan nyilatkozott Joshua Waddell kapitány. Szerinte az Egyesült Államok hadereje „önmagát áltatja”. Szerinte ideje belátni, hogy Amerika elvesztette a háborút Irakban és Afganisztánban is. Nem sikerült a harcokban elért sikereket operatív és stratégiai sikerekké átültetni.
Astore szerint „az elképzelés, miszerint néhány ezerrel több katona valamilyen módon megfordíthatná a jelenlegi helyzetet és győzelmet hozna csak egy szép álom lehet”. Az afgán társadalom szemében az amerikaiak idegenek függetlenül attól, hogy épp demokráciát vagy kommunizmust hoznak magukkal, mint ahogyan a szovjetek tették. A nap végén épp az amerikaiak azok, akik a tálibok mellet a Petri-csésze kis „terrorzátonyain” helyezkednek el és kárt okoznak.
A kérdés viszont az, hogy Donald Trump Nicholson parancsnok kérésnek eleget fog-e tenni? Egy pillantást vetve az Egyesült Államok vezető tábornokaira, mint James Mattis védelmi miniszter, H.R. McMaster nemzetbiztonsági főtanácsadó és John Kelly belbiztonsági miniszter, akik szakmailag erősen kötődnek Afganisztánhoz, nagy valószínűséggel állíthatjuk azt, hogy Trump elnök a jövőben emelni fogja az Afganisztánban szolgáló katonák számát.
Az viszont biztosra mondható, hogy ha Trump elnök Nicholson javaslata mellett dönt, „az elõdeinek bukott példáját fogja követni” – zárja a cikket Astore.
Szemlézte: Daam Alexandra
