A hidegháborút követően létrejött egypólusú világkép a Kínai Népköztársaság felemelkedésével megrepedt. Peking a mai napig nem volt képes minden téren leelőzni elsődleges riválisát, az Egyesült Államokat. Viszont bizonyos gazdasági mutatókban már felülmúlta. Kína a vásárlóerő paritásban mért bruttó hazai össztermékben, ipari termelés bizonyos szegmenseiben (autó és acél termelés) és nemzetközi kereskedelemben már világelső.
A globalizációból rendkívül sokat profitáló Peking jelentős sikerként élte meg a nyugati cégek fejlett technológiájának megtelepedését. Nyilvánvalóan Kína (nem beszélve a sajátos kínai menedzsmentről) ezt „kihasználva” az innováció és a technológia élvonalában találta magát, amelyre Washington kereskedelmi háborúval válaszolt. A két ország kapcsolatát természetesen geopolitikai súrlódások is mérgezik. Tajvan ügye, Japán fegyverkezése, a koreai kérdés, Fülöp-szigetek és Vietnám stratégiaváltása, és a szomszédos India folyamatos probléma a pekingi vezetés számára. Még aggasztóbb az a tény, hogy ezen országok a rivális Egyesült Államok vezetésével veszik fel a kesztyűt Kínával szemben.
A Kínai Népköztársaság számára a legnagyobb kihívás a szomszédos országokkal való viszony normalizálása. Ugyanis Washington rendkívüli érzékkel találta meg a Kína ellen felállítandó „koalíció” tagjait. Mondhatni a térség hatalmai India, Japán, Fülöp-szigetek, Dél-Korea mindinkább Peking ellen fordulnak.
A kínai érzelmek erőteljesen kritikusak mind a Nyugattal, mind Japánnal szemben. Ugyanis a gyarmattartó hatalmak a „megaláztatás évszázada” során Kínát félgyarmati sorba taszították, területeinek egyes részeit pedig megszállták. Elég, ha brit részről az ópium háborúkra, vagy Hongkong városának sorsára gondolunk. Japán pedig Mandzsúria és a koreai-félsziget megszállásával bőszítette fel a kínaiakat, ami hagyományosan kínai érdekszféra volt.
A kínai ambíciók pedig ráerősítenek a térség államainak félelmeire. Hongkong erőteljes (re)integrációja, Tajvan egyesítésének kérdése, illetve a dél-kínai tenger vitatott hovatartozása mind elősegítik a környező hatalmak Kínával szembeni aggodalmának erősödését. Peking ráadásul katonai kiadásának drasztikus növelésével ebből a szempontból már a második helyen áll a „világranglistán”. A hadsereg átalakításának programja is mutatja, hogy
Peking a szovjet típusú szárazföldi tömegekre épülő haderő helyett egy korszerű haditengerészet és légierő kiépítésére törekszik. Az amerikaiak ellen ugyanis erre van szükség elsősorban.
Viszont Washington már jóval korábban kiépítette tekintélyes flottáját és a hozzá tartozó légierejét. Nyilván az amerikaiaknak is szükséges volt a katonai doktrína váltás, hiszen az európairól a távol-keleti frontra kellett átcsoportosítani. Vagyis egy hatalmas Szovjetunió ellen egy szárazföldi-légierő kombináció („AirLand Battle” doktrína) tűnt megoldásnak. Míg a Kínai Népköztársaság egy tengeri hatalom, így a légierő átalakítására is szükség van Washington részéről, hogy a haditengerészetnek megfelelő támogatójává váljon.
Mára az amerikai flotta már nem képes behajózni a tajvani-szorosba és ezzel erőt felmutatva visszaültetni a kispadra a kínaiakat. Peking ugyanis jelentős képességekre tett szert mind flottafejlesztés, mind pedig elhárítás tekintetében. Korábban a korábbi tajvani válságok során az amerikaiak erőfitogtatással képesek voltak a kínai nemzeti vágyakat visszafogni (gunboat diplomacy).
Japán, amely rendkívül szorosra fűzte kapcsolatát az Egyesült Államokkal, egy komoly veszélyforrás Kína számára. A fenyegetést tovább erősít az amerikai katonai jelenlét a szigetországban. A japán-kínai kapcsolatok a történelem során rendkívül terheltté váltak. Ugyanis Japán a 20. század során többször is megvetette a lábát Kínában, méghozzá hódító szándékkal. A második világégés során a militarista Japán által elkövetett háborús bűncselekmények mai napig árnyékot vetnek Tokió diplomáciai képességeire. Japán Németországhoz hasonlóan a vereségek hatására realizálta, hogy katonai erő használatával nem lesz képes megváltoztatni a csendes-óceáni geopolitika alapjait.
A kapitulációt követően Japán amerikai megszállás alá került (formailag 1952-ig) és mondhatni vissza is vonult a világpolitika színpadáról és „csak” a gazdaság fejlesztésére fókuszált. Ennek ellenére a 2010-es években Japánban a kínai fenyegetéssel szorosan a haderő fejlesztése is egyre inkább napirendre került. Habár ez nemcsak a múltbéli események és a diplomáciai aggodalmak miatt problémás, hanem az önkorlátozó alkotmány miatt is. Ennek ellenére Tokió gőzerővel tette le az asztalra az újabb flottafejlesztési és légvédelmi programokat. Nem utolsó sorban a kínai hatalmi ambíciókat féken tartása céljából. Ilyen szempontból megkerülhetetlen Tajvan és a kínai tengeri határok kérésének ügye sem.
A kínai ambíciók természetesen nemcsak Japánt, de Indiát is erőteljesen Amerika felé terelték.
Peking előrenyomulása ugyanis érzékelhető mind Tibet 1949-es annexiójában, mind az 1962-es háború során elveszített területekben. A kínai-indiai ellentétek pedig nemcsak a területi/jogi vitákban manifesztálódnak, hanem abban is, hogy Peking rendkívül jó kapcsolatot ápol India „ősellenségével”, a szintén atomhatalom Pakisztánnal. Így Új-Delhi egyre több közös hadgyakorlatot folytat az Egyesült Államokkal. Ráadásul „a világ legnagyobb demokráciája” is tagja a QUAD nevű amerikai vezetésű katonai együttműködési szervezetnek. Igaz, az amerikai-indiai kapcsolatok sem mentesek ellentétektől. Modi ugyanis nem csatlakozott az Oroszország ellen bevezetett szankciókhoz, erre pedig jó okai vannak. Az indiai gazdaság számára kifejezetten előnyös az olcsó olaj, amely aztán továbbadható világpiaci áron (például Európa felé). Továbbá India számára nem hagyható, hogy Oroszország teljesen beszoruljon Kína alá, emiatt is érdemes lehet az orosz energiahordozókra lecsapni (garantálni egy másik piacot a kínai mellett).
Az amerikaiak a QUAD együttműködésbe Ausztráliát is bevették. Canberra az elmúlt időben szintén egyre inkább Kína ellenes retorikát fogalmaz meg a nemzetközi porondon. Az egyik legmeghatározóbb pillanat volt, amikor 2021-ben amerikai vezetéssel létrejött az angolszász Kína ellenes együttműködés, az AUKUS.
Mondhatni a Stephen Walt által megfogalmazott „Balance of threat” (fenyegetések egyensúlya) adhat magyarázatot a térség rendeződésére. Ugyanis a legfenyegetőbb állammal szemben lépnek fel a legerősebb mellett. A képletbe pedig behelyezhető a status quo átalakítását szorgalmazó Kínai Népköztársaság és a rendszert fenntartani kívánó Egyesült Államok.
A kínaiak gazdasági és katonai ereje több országot is Washington felé húzott. Érdekes módon Vietnám is egyeztetett már az amerikaiakkal, sőt még a QUAD Plus tagjai is lettek. A két fél együttműködését eléggé beárnyékolja a múlt, hiszen a vietnámi háború során akár 3 millióan is meghalhattak (legtöbbjük vietnámi civil). Így mindenképpen figyelemreméltó, hogy Washington egy (formailag) „kommunista” hatalommal szövetkezik egy másik „kommunista” hatalommal, vagyis Kínával szemben. Továbbá, hogy Hanoi hajlandó korábbi ellenségével együttműködni egy mostani szomszédos riválisával szemben. Ez azért fontos, mert a vietnámi-kínai kapcsolatok sem mentesek az ellentétektől, ugyanis a hidegháborúban több határmenti összecsapásra is sor került.
Vietnam, together our two countries will continue to work together to achieve our shared goals of peace, prosperity, and sustainable development. pic.twitter.com/LiisyLDdeA
— President Biden (@POTUS) September 10, 2023
Az amerikaiak számára mindig fontos volt, hogy különböző együttműködések és garanciák keretében foglalják le az adott ellenséges hatalmat. Természetesen kiváló lehetőséget nyújthat Washington számára az is, hogy az adott régió hatalmai fenyegetve érzik magukat a status quo-t megtörni vágyó államoktól. Így azok önként és dalolva lépnek be az amerikai vezetésű együttműködésekbe (NATO, AUKUS, QUAD stb…). Alapvetően ez az, amiben a kínaiak el vannak maradva Washingtonhoz képest, egy globálisan kiterjedt kapcsolatrendszer és egy konzekvensen felépített narratíva.
Szemlézte: Szabó Bence
Tetszett a cikk? Hasonló tartalmakért kövess minket a Facebookon
