Aris Roussinos, a Vice News haditudósítója, elgondolkodtató elemzést írt nemrégiben az unortodox nézőpontokat felvonultató Unherd.com oldalon. A brit újságíró, aki egyben nemzetközi kapcsolatokból készül doktorálni, azt a provokatív gondolatot veti fel cikkében, hogy a koronavírus pandémia rávilágított: az Egyesült Államok bukott állam.
Roussinos úgy érvel, hogy a Covid-világjárvány valójában nem okozója a különböző államok és az államok közötti kapcsolatok megrogyásának, hanem inkább csak még súlyosabbá tette a már meglévő alapbetegségeket, akárcsak az egyének esetében.
A szerző szerint a globális világrend legnagyon megbetegedése, amelyhez a Covid-járvány „hozzátapadt”, nem más, mint az USA és Kína közötti rivalizálás. Roussinos ezt a vetélkedést a nemzetközi kapcsolatok kutatói által használt terminussal „Thuküdidész csapdájaként” írja le.
A kifejezés azt a helyzetet írja le, amikor egy felemelkedő hatalom előbb-utóbb konfliktusba keveredik azzal a hegemón helyzetben lévő másik hatalommal, amelynek a helyébe akar lépni. Roussinos szerint a mostani helyzet hasonló az I. világháborút megelőző nagyhatalmi vetélkedésre a németek és a britek között, melyet a spanyolnátha járvány követett, csak most előbb a járvány tört ki, és csak remélni lehet, hogy a nyomában nem alakul ki a nagyhatalmak között nyílt konfrontáció.
Roussinos emlékeztet, hogy az USA hátrányból indul Kína ellen, ugyanis már számos, tökéletesen kudarcos közel-keleti háborúra pazarolt el dollármilliárdokat és emberi erőforrásokat. Obama elnöknek nem sikerült Amerikát kirángatnia abból a hálóból, amelybe az iszlám világban történő beavatkozásokkal került, és kudarcot vallott a Kínával való közelgő konfrontációra fókuszáló külpolitika kialakítása is, többek között az Arab Tavasz véres eseményei és a a washingtoni elitek képtelensége miatt arra, hogy elengedjék a megnyerhetetlen háborúkat.
Trump elnök sem járt sok sikerrel abban, hogy csapatokat vonjon ki a Közel-Keletről, sőt, elnöki ciklusának végére valójában sok tízezerrel több amerikai katona van most a Közel-Keleten, mint elnöksége kezdetén. Ráadásul Trump nem dolgozik ellene külügyminisztere, Mike Pompeo iráni rezsimváltással kapcsolatos „fixációjának”, mely rezsimváltás amúgy sem hozna sok jót az USA számára, véli Roussinos.
Az amerikai kormány nem csak több ezer milliárd dollárt szórt el a Közel-Keleten, hanem közben „eladósította magát Kínának, és elképzelhetetlen mértékben amortizálta le belföldi és nemzetközi politikai tőkéjét – gyakorlatilag a semmiért”, írja Roussinos. A szerző szerint Európának nagyon alaposan meg kell fontolnia, hagyja-e magát belerángatni az előző kudarcos döntéseket meghozók által egy újabb amerikai kalandba – azaz a Kína-ellenes fellépésbe.
Ráadásul, figyelmeztet a szerző, érdemes arra is emlékezni, hogy alig pár hónapja még mindenkit, aki az európai országok beszállítói láncainak teljes Kínától való függésére figyelmeztetett, és arra, hogy jó lenne minél hamarabb leválni a feltörekvő nagyhatalomról, a jobbik esetben romantikusnak, rosszabb esetben idegengyűlölőnek bélyegezték az USA-ban. Miközben Trump a Kína problémára figyelmeztetett, Davosban Hszi Csin-pinget, a kommunista ország első számú vezetőjét felállva tapsolták és a liberális világrend bajnokaként üdvözölték.
Kína mai erejét valójában maga az USA hozta létre azzal, hogy szent áhítattal tekintett a globalizált, liberális világrendre, mely elméletben a gazdasági felemelkedést és a Nyugat megerősödését kellett volna, hogy eredményezze világszerte; de valójában az történt, hogy az USA, majd a többi nyugati ország nagy része egyszerűen kiszervezte termelését Kínába, ahol az alacsony béreknek, a szakszervezetek által nem védett munkásoknak, illetve az ázsiai országok által kínált szubvencióknak köszönhetően egy ideig óriási hasznot realizáljanak.
Roussinos szerint valójában mindig is álságos, de legalábbis illuzórikus volt volt a liberális világrend áldásaira való hivatkozás, ráadásul Kína nem „az elvárt módon” viselkedett, hanem „hagyományos, könyörtelen merkantilizmust érvényesített saját érdekében”. Mindez végül katasztrofális hatással járt az USA iparára és termelőágazataira, és a fehér, középosztálybeli munkásosztályra, amely elveszítette állásait, az addigi egzisztenciális biztonságát, s mindennek végső soron súlyos ára lett a népegészség szempontjából. Roussinos idéz egy olyan felmérést, amelyet egy a Princeton egyetemen tanító közgazdász házaspár végzett, és amely azt találta, hogy a középkorú, fehér, egyetemi vagy főiskolai végzettséggel nem rendelkezők, mind a nők, mind a férfiak, egészségi és mentálhigiénés állapota 1999 és 2017 között folyamatosan romlott, beleértve az öngyilkosságok szignifikáns növekedését is. Roussinnos szerint míg néhány milliárdos valóban jól járt a termelőkapacitások Kínába helyezésével, a többség igencsak rosszul.
A szerző szerint Amerika „hanyatlása” valójában már akkor elkezdődött, amikor rossz tanulságokat vontak le a kommunizmus összeomlásából. A politikacsinálók meg voltak róla győződve, hogy a liberális eszme győzedelmeskedett, és ennek volt köszönhető az USA globális dominanciája, nem a gazdasági fölényének, amellyel valójában térdre kényszerítették a Szovjetuniót. Az 1993-as amerikai nemzetbiztonsági stratégia, melyet az elnök biztonságpolitikai tanácsadója, Anthony Lake és Christopher Warren külügyminiszter fogalmaztak meg, „összeolvasztotta a birodalmi hegemónia doktrínáját azokkal a szabadpiaci ortodox nézetekkel, melyek a Reagan időszakban vertek gyökeret”. Roussinos szerint az USA mai gondjaiért közvetlenül felelős az ebben a dokumentumban megfogalmazott elképzelés, miszerint az áruk, emberek és szolgáltatások akadálytalan áramlása soha nem látott magasságokba emeli majd az életszínvonalat szerte a világban, illetve, hogy az USA „sorsa” és küldetése, hogy a liberális világrendet kihívó nélküli szuperhatalomként felügyelje.
Bár a valóság kevesebb, mint egy évtized múlva beköszöntött az ikertornyok ledőlésével, az amerikai politikusok, mind a demokraták, mint a republikánusok, a mai napig nem képesek megszabadulni „a nagy téveszmétől”, és újabb és újabb háborúba sodorják bele Amerikát. Roussino szerint ezek a háborúk nagy és nemes célokkal indultak, melyekből semmi sem valósult meg, viszont egyre inkább lehetetlenné vált kimászni belőlük.
Roussinos szerint Amerika gyors világhatalommá válása, majd hasonlóan gyors hanyatlása hasonlít a görög sorstragédiákra, amennyiben a bukás oka a főszereplő jellemhibájában keresendő. A szerző szerint ez a jellemhiba az ország „polgári vallása, a liberalizmus”. Míg Nagy-Britanniának és a kontinentális Európának vannak másféle hagyományai és tapasztalatai is, az USA „a kezdetektől fogva liberális volt és az is marad, a végsőkig”. A szerző szerint a liberalizmus Amerikában egyfajta fundamentalista vallássá vált, mely elhitette a döntéshozókkal, hogy „az afgán kecskepásztorokat szőnyegbombázással, a kínai politbürót pedig kenőpénzekkel” a kiszolgálóikká tehetik.
Miközben Amerikában a két politikai oldal, „a liberalizmus két, egymással szembenálló szektája” egy eddig viszonylag vérmentes háborút vív egymással, a koronavírus-járvány „az USA Csernobiljévé vált”. Roussinis szerint az, hogy a központi kormányzat képtelen volt hatékony és határozott lépéseket tenni a járvány elleni védekezés során, az ország tisztifőorvosának abszurd videói, és a példátlanul magas halálozási ráták mind azt mutatják, hogy az USA-t „mély és egzisztenciális rothadás hatja át”.
A szerző szerint Trump nem az okozója ennek a káosznak, mindössze a morbid szimbóluma. Ráadásul ellenfele az elnökjelöltségért folyó küzdelemben sem sokkal „élesebb elméjű”, és ugyanolyan idős, mint a regnáló elnök, ami sokban hasonlít a szovjet állapotokra a rendszer összeomlása előtt. A társadalmi állapotok pedig a bukás utáni, posztszovjet Oroszországra emlékeztetnek Roussinos szerint – jellemzői a kábítószerkrízis, az összeomló középosztály, a közegészségügyi állapot romlása, a várható élettartam csökkenése, az állam oligarchák általi foglyul ejtése, és az időről-időre kitörő etnikai konfliktusok, melyek tüntetésekhez és erőszakba torkolló zavargásokhoz vezetnek.
Amerika már nem vonzó modell, jelenti ki Roussinos, „katasztrofális külpolitikájával” és súlyos belső problémáival, melyek elvonják erejét és figyelmét egy nagy, globális léptékű erőfeszítéstől. A mostani állapotában nagyon valószínűtlen, hogy Amerika igazi eséllyel fel tudná venni a harcot Kína ellen, vonja le a következtetést Roussinos.
Szemlézte: Tóth-Bíró Zsófia
