Miután Orbán Balázs, a Miniszterelnökség miniszterhelyettese megosztott a közösségi médiában egy fotót, amelyen a magyar miniszterelnök képe Ronald Reagan és Margaret Thatcher fotója között szerepel egy dél-afrikai étteremben, hamar felröppent a hír, hogy a fotók - egyes azokat körbevevő tárgyakból ítélve - apartheid-nosztalgiát tükröznek és így Orbán Viktor is a helyi rasszisták hőse. Azonban a képek a dél-afrikai hidegháborúhoz vezetnek vissza minket. Az ehhez való angol, amerikai, dél-afrikai viszony pedig egészen mást árul el azok jelentéséről.
Forrás: Orbán Balázs Facebook oldala
1949 és 1994 között a Dél-Afrikai Nemzeti Párt vezetése alatt fajgyűlölő, kirekesztő kormány irányította Dél-Afrikát, 1960-tól Dél-Afrikai Köztársaságot. Ennek a rendszernek a neve közismerten apartheid. Ebben a korszakban vezette Margaret Thatcher is az Egyesült Királyságot 1979-1991 között, illetve Ronald Reagan az Egyesült Államokat 1981-1989 között. Mindketten ellenezték az apartheid rezsimre kivetett szankciókat, Ronald Reagant csak a Kongresszus akadályozta meg az 1986-os szankciók vétójában. Gyorsan, egyszerűen le lehet vezetni a tények láncolatát, nem? A felsorolt tényekből egyesek számára egyszerűen következik az, hogy ezek a politikusok rasszisták voltak, ezért emlékeznek ma dél-afrikai fehér közösségek rájuk pozitívan, és ebbe a rasszista panteonba került bele most Orbán Viktor is egy étterem polcán.
Mindez a felszínes logika azonban csak akkor működik, ha közben teljesen figyelmen kívül hagyjuk a kortárs nemzetközi kapcsolatok logikáját és a dél-afrikai emlékezetet.
Ami a nemzetközi környezetet illeti, az 1980-as években a hidegháború a csúcspontján volt, különösen ami Afrikát illeti. A kubai expedíciós erők már 1975 óta igyekeztek megtisztítani a felkelőktől Délnyugat-Afrika egyik legnagyobb országát, Angolát a helyi kommunista, Moszkva-barát kormány számára.
A Szovjetunió és Kuba szándékai azonban nem álltak meg itt. Igyekeztek a teljes régió fekete radikális csoportjaival jó kapcsolatban lenni. Így fegyverzettel és kiképzéssel látták el a Pretoria ellen harcoló SWAPO namíbiai és az ANC (Afrikai Nemzeti Kongresszus, legismertebb vezetője Nelson Mandela) dél-afrikai csoportokat. Mindebből az összes többi nemzetközi szereplő arra következtetett, hogy
ha az apartheid rezsim totális vereséget szenved, a régió szovjetbarát rezsimek uralma alá kerül.
Dél-Afrika maga is igyekezett feltartóztatni ezt az előrenyomulást: aktívan harcolt a kubaiak ellen Dél-Angolában, egy helyi felkelő csoportot támogatva.
A korszak szovjetellenes hatalmai közül kettő, az ekkor markánsan Moszkva-ellenes álláspontot elfoglaló London és Washington lépésekre kényszerültek. Egyfelől próbálták elkerülni a szovjetbarát rezsimek hatalomra jutását. Thatcher és Reagan ezért akadályozták a szankciókat. Ez azonban még nem menti fel őket a rasszizmus vádja alól – pozitív indítékaik mellett lehettek rasszisták is.
Azonban érdemes egyéb tevékenységeiket figyelni. Margaret Thatcher még 1979-ben átvitte egy kisebb, szintén térségbeli apartheid rezsim, Rodézia békés lebontását a Lancasteri Egyezmény tető alá hozásával, az országot (Zimbabwe néven) egy fekete diktátor, a Kína-barát (tehát szovjetellenes) Robert Mugabe kezére adva.
Margaret Thatcher és Robert Mugabe 1979-ben. Forrás: Pinterest
Thatcher még 1985-ben kérte P. W. Botha dél-afrikai elnöktől Nelson Mandela szabadon engedését, vélhetően azt remélve, hogy így az Afrikai Nemzeti Kongresszus Angliában barátot látva távolodik majd a szovjetektől. A következő évben Ronald Reagan is ugyanígy tett, ő nyilvánosan is megerősítve ezen elképzeléseit, amelyet Mrs. Thatcher nem tett meg.
Egyértelmű, hogy a két angolszász vezetőnek nem volt érdeke az apartheid kormányt fenntartani, hanem igyekeztek az esetleges rendezést lehetőleg „szovjetmentesen” tető alá hozni,
ennek megfelelően pedig nem összedönteni azonnal az apartheid rezsimet, pontosan olyan káoszt okozva, amit manapság illik felróni a Nyugat közel-keleti politikájával kapcsolatosan.
Itt pedig visszajutunk az étterem fotóihoz. Ha mindezt figyelembe vesszük, miért van kinn épp Reagan és Thatcher képe? A rasszizmus nem válasz. Robert Mugabe hatalomra juttatását, amelyet Mrs. Thatcher tett lehetővé, a fehér fajvédők rettenetes árulásnak látják, ugyanígy Nelson Mandela támogatását, amelyet mind a ketten folytattak a színfalak előtt vagy mögött. Így nem valószínű, hogy valamiféle „fehér faj” érdekében végrehajtott cselekedetekért vannak kinn a képek.
Marad az antikommunizmus. Ez pedig élő és létező eleme a dél-afrikaiak hidegháborúról alkotott képének.
Az 1976 után egyre inkább rogyadozó rezsim úgy tartotta meg támogatását, hogy a kommunista veszéllyel és a fehér közösség teljes pusztulásával riogatott. Mindez az 1961-es angolai és 1964-es kongói események után nem is volt olyan elképzelhetetlen a térségben. A kizárólag rájuk vonatkozó sorkötelezettség miatt a fehér közösség számos tagja harcolt a kubaiak ellen a dél-angolai fronton, és értelmezésük szerint elsősorban a „kommunista veszély” ellen küzdöttek, nem pedig az akkor már látványosan rosszul működő fekete-fehér szétválasztás érdekében. Ez persze bizonyos mértékig hamis, a dél-afrikai katonák meghosszabbították egy brutális és emberellenes rezsim fennmaradását. Emlékeik szerint azonban „szabadságot” akartak hozni, és csak a hazájukat védték, mint azt gazdag emlékezetkultúrájuk egy híres dala is bizonyítja.
Az emlékezetpolitika egészen érdekes dolog. Ha egy közösség egy egészen más történetet akar a saját múltjáról mesélni, mint ami valójában lezajlott, akkor miben hibásak azok az arcképek, ikonok, akiket felhasznál? Ők valójában egy sosemvolt, vagy csak félig igaz múlt jelképei, azonban ettől még pozitívak maradtak, hiszen a közösség a létező negatív helyett egy pozitív szerepet szeretne magához ragadni rajtuk keresztül.
Láttuk, hogy Margaret Thatcher és Ronald Reagan tevékenysége távol állt a fehér fajvédelemtől. Így ők elsősorban antikommunista hősök. A helyi fehérek is szeretnének leginkább a saját antikommunista hőstetteikre emlékezni.
Ezek nem is teljesen hamisak. Miután 1987-88 telén Dél-Angolában a dél-afrikai csapatok megállították az utolsó kubai offenzívát, majd kiharcoltak egy véres döntetlent Cuito Cuanavale kis városánál, a kubai csapatok a következő évben elkezdték kivonulásukat, cserébe a dél-afrikai kivonulásért Angolából és Namíbiából.
„Üdv a győzteseknek” köszönti a fehér lakosság a kubaiak elleni harcból visszatérő dél-afrikai csapatokat 1988-ban. Kép forrása
Dél-Afrika megszabadult a kommunista fenyegetés rémétől, az apartheid rezsim elvesztette legitimitásának egy okát, a fehér közösség egy komoly félelem forrását, és így lehetővé vált egy normális tárgyaláson alapuló rendezés, ami Nelson Mandela szabadon engedéséhez és az euforikus 1994-es választásokhoz vezetett.
Ronald Reagan és Margaret Thatcher arcképei tehát minden jel szerint – mivel a rasszista vonalat kizártuk - a realista külpolitikát, az antikommunista sikereket és az apartheid tárgyalásos, normális keretek közötti rendezését ünneplik a kis pretoriai étteremben. Orbán Viktor arcképének szerepe nem világos, de mindenképpen egy antikommunista politikai láncolat szemeként tartják nyilván, s ez egy pozitívnak mondható pozíció.
Írta: Farkas Dániel
Tetszett a cikk? Hasonló tartalmakért kövess minket a Facebookon!
Felhsznált irodalom:
https://www.theguardian.com/world/2013/apr/10/margaret-thatcher-apartheid-mandela
https://blogs.lse.ac.uk/africaatlse/2013/04/09/thatcher-the-commonwealth-and-apartheid-south-africa/
Clark, Nancy L.– William Holger: South Africa: The Rise and Fall of Apartheid. Routledge, London – New York, 2011.
Fatton, Robert. “The Reagan Foreign Policy toward South Africa: The Ideology of the New Cold War.” African Studies Review 27, no. 1 (1984): 57–82. https://www.jstor.org/stable/523950
