Napjainkban már sajnos nem lepődünk meg, ha azt halljuk, háború van. Keleten azonban a helyzet mintha fokozódna: egyesek szerint újabb atomot involváló összetűzés van készülőben.
Az október 26-i izraeli légicsapások hatására Ali Hoszajni Hámenei, Irán legfelsőbb vezetője nehéz helyzetbe került: habár kijelentette, hogy Izrael érezni fogja Irán hatalmát, nem adott egyértelmű választ arra, mi is az iráni stratégia. A politikus célja az volt, hogy elkerülje a közvetlen háborút, azonban a Hamász október 7-i, Izrael elleni támadása és a Hezbollah gyengülése bebizonyította, hogy a külföldi proxy-csoportok támogatása kockázatos. Irán dönthet úgy is, hogy nukleáris fegyvert fejleszt elrettentésként, de ez további izraeli és esetleg amerikai támadásokhoz vezethet.
Irán egyértelműen atomhatalmi babérokra tör: nukleáris programja jelentős fejlődésen ment keresztül 1957 óta, amikor az Egyesült Államok segítségével elindult polgári célú nukleáris fejlesztése.
Irán 1974-ben célként tűzte ki a 23 000 megawatt nukleáris kapacitás elérését, hogy a felszabadult olaj- és gázforrásokat exportálhassa. Később megkezdődött egy másik atomerőmű építése, de az 1979-es forradalom után a projektet leállították, és a tervek nagy része nem valósult meg. Az 1990-es években Irán és Oroszország újraindította az együttműködést, amelynek eredményeként az említett reaktor 2013-ban kereskedelmi üzembe állt. Az iráni nukleáris ipar célja a hazai energiaellátás növelése és az olajexport felszabadítása, miközben a nemzetközi aggályok folyamatosan kísérik a programot: Irán az egyetlen olyan nem nukleáris fegyverrel rendelkező ország ugyanis, amely 60%-os tisztaságú dúsított uránt állít elő, ami fokozta az izraeli és amerikai aggodalmakat a fegyverkezési kutatásokat illetően.
Jelenleg a világon 8 de facto atomhatalom van.
Ezek azok az országok, amelyek bizonyítottan rendelkeznek nukleáris fegyverekkel, függetlenül attól, hogy hivatalosan elismertek-e atomhatalomként. Ők nem mások, mint az Egyesült Államok, Oroszország, az Egyesült Királyság, Franciaország, Kína, India, Pakisztán, továbbá Észak-Korea. Közülük öt hivatalosan is elismert atomhatalom az 1968-as Atomsorompó Szerződés alapján. India, Pakisztán és Észak-Korea viszont nem részei ennek a megállapodásnak, mégis nukleáris arzenállal rendelkeznek, amelyeket saját nemzeti döntéseik alapján fejlesztettek ki.
Ver esta publicación en Instagram
Mint a posztbipoláris világrend polgárai, tudjuk: egy atomháborúban az hal meg másodjára, aki az első bombát ledobta. Nem véletlen, hogy már a második világháború után elindultak a nukleáris leszerelési programok.
A leszerelés a harci eszközök hatástalanítása, a támadóképesség megszüntetése, és minden olyan eszköztől való megfosztás, amely testi sértés okozására vagy élet kioltására alkalmas. Ez az atomfegyverek esetében egyoldalú moratóriumokkal kezdődött: az elsőt a Szovjetunió hirdette meg. Ezt követően az USA és az Egyesült Királyság is csatlakozott ehhez. A hidegháború végén a Szovjetunió ismét elsőként vállalt moratóriumot, míg Franciaország 1992-es moratóriumát megszegte, majd hat újabb kísérlet után újból leállt. Az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság 1992-ben, Kína 1996-ban, India és Pakisztán pedig 1998-ban állt le a kísérleti robbantásokkal. A részleges atomcsend szerződést 1963-ban az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság és a Szovjetunió írta alá, megtiltva a robbantásokat a légkörben, a világűrben és a víz alatt. Az 1974-es küszöbszerződés az USA és a Szovjetunió közötti megállapodásként a katonai célú robbantások hatóerejét 150 kilotonnában maximalizálta, míg az 1976-os békés célú nukleáris robbantások egyezménye a civil és katonai robbantások földrajzi elkülönítését írta elő. Az 1996-os átfogó atomcsend szerződés célja már minden típusú nukleáris robbantás betiltása volt, és a hozzá kapcsolódó ellenőrzőrendszer ma már releváns szerepet tölt be a földrengések és cunamik előrejelzésében is. Kijelenthető tehát, hogy az atomenergia békés felhasználása továbbra sem tilos, azonban mint sok más matéria, ez is egy kettős felhasználású anyag, így fejlesztése komoly nemzetközi keretek közé szorítkozik.
Forrás: Statista
Mindennek fényében egyértelmű: ha Iránnak sikerül is pár hónapon belül releváns nukleáris csapásmérő tömegpusztító fegyvert fejleszteni, nem fogja ledobni azt sehova.
Ennek nem csak a leszerelést propagáló nemzetközi szerződések az okai, hanem Irán ENSZ tagsága és az a tény, hogy napjainkra az atomfegyver „csupán” elrettentő eszközzé avanzsált. Bevetése már csak taktikailag is aggályos, és túl nagy környezeti terhelést jelentene, így már egyik állam sem kockáztatná meg alkalmazását. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem fejlesztenek ki más precíziós, és / vagy tömegpusztító fegyvereket: a paletta napjainkban is egyre szélesebb az új innovációk és a változó biztonsági környezet miatt.
Összességében kijelenthető: nem lesz atomháború.
Az ilyen és ehhez hasonló csapásmérő eszközök hatása ugyanis akkora, hogy napjainkban már egy aktor sem kockáztatná a nukleáris fegyver bevetését. A Közel-Kelet azonban tovább forrong: az eszkaláció megtörtént, és most az a legfontosabb, hogy a felfokozott helyzetet az erre kvalifikált szereplők enyhítsék.
Szemlézte: Burzán Anna
Tetszett a cikk? Hasonló tartalmakért kövess minket a Facebookon
