A klasszikus, túlglobalizált, mindent kiszervező ellátási láncok korszakának vége, azonban ez jó hír a nyugati ipar számára - írja Joel Kotkin a Quillette hasábjain.
Az elmúlt időszak egyik látványos problémája a globális áremelkedés, ami a jegybankok okozta pénzbőségen kívül az ellátási láncok akadozása miatt alakult ki. Ezt a krízist azonban elsősorban nem rendszeren kívüli erők okozták, hanem mindössze a láncok belső sebezhetőségének felszínre bukkanásáról van szó. Hiszen
nem egészséges egy olyan globális struktúra, amelyben politikai döntések vagy egyes régiók problémái teljesen leállítják vagy súlyosan megnehezítik a működést.
Esetünkben természetesen Kínáról van szó, amelynek a belső ellátási nehézségei immár az egész világ problémájává válnak és ez nem is teljesen véletlenszerű. A gyártási gondokat bizonyos mértékig Kína új zöldpolitikája és az ebből adódó áramellátási problémák okozzák. A globalizáció legnagyobb nyertesének külpolitikai céljai is veszélyeztetik a Nyugat ellátását: ha Kína például megtámadja Tajvant a közeljövőben, az ottani rendkívül fontos ágazatok, például a félvezetőgyártás is elérhetetlenné válik ideiglenesen, ami még a mainál is nagyobb krízist okozna.
Fel kell ismerni, hogy a globalizált gazdaságban nem mindenkinek vannak profitmaximalizáló, kooperációt előtérbe helyező céljai.
Mindeközben a nyugati világ „alszik” ezen a téren: az európai és angolszász világ országai rendkívül elhanyagolták az „ipari javakat”, az alapanyaggyártást, feldolgozást, összeszerelést, s az ezt támogató egyéb szektorokat.
A járvány végére azonban az is világossá vált, hogy a fejlett világ nem elégedett ezzel a modellel. A lakosság hajlandó költeni arra, hogy biztonságosabban hozzájuthasson fogyasztási javaihoz, még ha ehhez többet is kell költenie. Egy fél évvel ezelőtt, a COVID harmadik hulláma lecsengésekor az USA-ban végzett kutatás szerint az átlagos amerikai állampolgár számára a legfontosabb politikai kérdés az amerikai munkahelyek védelme, áttételesen tehát az amerikai ipar és belső ellátási láncok támogatása.
Forrás: Center for American Progress
Természetesen mindez nem lesz egyszerű, már csak azért sem, mert a kérdéses „ipari javakat” nem lehet egyes cégek döntése alapján, ad hoc módon visszahozni a nyugati világba. A termelési és elosztási fázisok nem teremthetőek újra kirakós-szerűen, hiszen egymásra épülnek, külön-külön nem működnek.
A nyugati ipar újjáépítéséhez tehát felsőbb összehangolásra, valószínűleg állami segítségre lesz szükség.
Amerikában a folyamat már elkezdődött: egyes cégek, amelyek tudtak honi infrastruktúrára építeni, már önmaguktól visszaköltöztek, Joe Biden kormánya pedig elvben szintén ezt célozza adókedvezményekkel és az oktatási infrastruktúrába – tehát az iparnak fontos munkakörökre felkészítő oktatásba – való befektetéssel. Ennek a tervnek egyes elemei, például az Innovációs és Versenyképességi Törvény kétpárti támogatással ment át a Szenátuson. Persze összességében kérdéses, hogy a demokraták mennyire képesek megállni, hogy az Amerika számára égetően szükséges intézkedéseikhez ne kapcsolják hozzá saját ideológiai poggyászukat, amelyek a másik oldalnak elfogadhatatlanná tennék a törvények elfogadását, ezáltal súlyosan hátráltatva az előrelépést. Összességében fontos tehát, hogy a Nyugat ne belső ideológiai hadjáratokkal, hanem a nemzeti szuverenitás megerősítésén keresztül a nemzetgazdaságok erősítésével foglalkozzon, hogy középtávon elkerülhessen egy újabb, a maihoz hasonló krízist.
Szemlézte: Farkas Dániel
