Az ENSZ megszavazott egy határozatot, mely kimondja, hogy a transzatlanti rabszolgaság az emberiségellenes bűntettek legnagyobbika. A határozat arra inti a rabszolgakereskedelemben résztvevő államokat, hogy indítsanak jóvátételi folyamatokat, ami akár azt is jelentheti, hogy a rabszolgaság áldozatainak leszármazottai pénzbeli kárpótlásban is részesülhetnek.
A határozatot 123 ország szavazta meg, az Egyesült Államok, Argentína és Izrael ellene voksolt, 52 ország pedig tartózkodott, köztük az Egyesült Királyság és az EU tagállamai is. A szavazást Ghána vezette; a támogatók nagyrészt afrikai, ázsiai és dél-amerikai országok.
This week, the U.S. voted against a call for reparations for descendants of the international slave trade between the 15th and 19th centuries. Let’s talk about it. (1/7)
— U.S. Mission to the UN (@USUN) March 27, 2026
Bár a határozat nem ír elő semmilyen jóvátételt kötelező jelleggel, a megfogalmazás mégis komoly problémákat vet fel. Azt mindenképpen le kell szögezni, hogy
a világon valószínűleg nem akad olyan ország, amely nem ismerné el, hogy a transzatlanti rabszolgakereskedelem ne okozott volna mérhetetlen szenvedést főként afrikai származású embereknek. Azzal azonban, hogy az emberiségellenes tetteket rangsorolni lehetne, sok ország nem ért egyet.
Egy másik probléma, hogy ki, kinek és mennyit fizetne jóvátételként? A transzatlanti rabszolgakereskedelemnek Nagy-Britannia vetett véget a 19. század elején. Az USA-ban a polgárháború végeztével, 1865-ben ért véget a rabszolgaság intézménye. Ma már senki nem él, aki részt vett volna a transzatlanti rabszolgakereskedelemben, vagy aki az USA-ban rabszolgákat tartott volna, sőt, olyan sem, aki ennek áldozata lett volna.
A holokauszt utáni jóvátételi eljárás szolgál precedensként a folyamatnak, amelyet az ENSZ határozat körülír. Fontos különbség azonban, hogy a holokauszt után a túlélők és közvetlen rokonaik voltak jogosultak reparációra. A transzatlanti rabszolgakereskedelem áldozatait nem ennyire egyszerű beazonosítani, tekintve, hogy a leszármazottakat számos generáció választja el azoktól, akik valóban rabszolgák voltak. Érdekes kérdés az is, hogy ha valaki rabszolgatartók és rabszolgák leszármazottja is, részesülhetne-e jóvátételben?
Problémát jelent továbbá az a tény, hogy Afrikából elsősorban nem európaiak, hanem más afrikaiak gyűjtötték össze azokat, akiket rabszolgaként a Karibi-térségbe szállítottak.
Felmerül továbbá, hogy vajon lehet-e visszamenőleg nemzetközi szabályokra hivatkozni, ha azok nem léteztek a transzatlanti rabszolgakereskedelem idején? A rabszolgaság globális betiltása a 20. században történt meg, ezelőtt nem vonatkozott rá nemzetközi szabályozás. Érdekes gondolatkísérlet, hogy ha ennek ellenére például az amerikai rabszolgák leszármazottai jogosultak jóvátételre, akkor vajon a Római Birodalomban létező rabszolgaság intézményének áldozatai mikor számíthatnak kárpótlásra?
A rabszolgaságot nem azért törölték el végleg, mert mindig is tisztában voltak vele, hogy emberiségellenes bűn. A felvilágosodással kezdetét vette egy folyamat, amiben az egyén szabadsága egyre hangsúlyosabbá vált, mígnem ebből a nyugati eszméből nemzetközi emberi jogok nem kerekedtek.
Mint minden hasonló történelmi eseménynél, úgy a rabszolgaság intézményénél is fontos, hogy rájöjjünk, nem lehet a mai eszméket évszázadokra visszavetíteni.
Minden államnak a saját feladata, hogy a történelmét megvizsgálva eldöntse, akadnak-e olyan részek, amelyekkel morális szempontból meg kell küzdeni, vannak-e olyan emberek az országban, akiknek jóvátétel jár korábbi bűntettek miatt? Ezt azonban nem lehet nemzetközileg előírni, különösképpen nem abban az esetben, ha a következmények már régen túlnőttek a történelmi eseményeken.
Szemlézte: Baranyai Judit
Tetszett a cikk? Hasonló tartalmakért kövess minket a Facebookon
