Az Egyesült Államok külpolitikájában egyre meghatározóbb szerepet játszanak az autoriter államokkal történő együttműködések, és ez gyakorlatilag jól van így. „Trump joggal érvényesíti a hidegháború egyik legfontosabb tanulságát” – írja Hal Brands a Bloombergben megjelent véleménycikkében.
A szerző felhívja a figyelmet, hogy az amerikai kormány újra olyan államokkal működik együtt, amelyek államberendezkedésüket tekintve nem teljes mértékben vagy egyáltalán nem demokratikus alapon szerveződnek, például az egypártrendszer által irányított Vietnámmal vagy a szerző szerint „illiberális” Lengyelországgal. A vietnámi háború óta először újra előtérbe került az amerikai-vietnámi védelempolitikai együttműködés a két korábbi ellenfél között, Lengyelország pedig az európai orosz agresszió féken tartásában segítheti az Egyesült Államokat a NATO kötelékében.
Ugyan ezeket a lépéseket elvi alapokra hivatkozva sokan kritizálják, mindazonáltal ezek jól bevált diplomáciai gyakorlatokat, amelyek nagy hagyománnyal bírnak az amerikai külpolitikában. Brands emlékezteti olvasóit, hogy a második világháború során Franklin Delano Roosevelt is együttműködött az egyik leginkább totalitárius rezsimmel, a Szovjetunióval annak érdekében, hogy legyőzzék a hitleri Németországot. A hidegháborúban pedig a szovjetek ellen hozta létre az USA a „szabad világ koalícióját”, amiben olyan nyugatbarát autokráciák vettek részt, mint Pakisztán, Dél-Korea vagy Portugália.
Az ok, amiért autoriter hatalmak is részt vehettek a nyugati szövetségben alapvetően egy geopolitikai realitás felismerése volt. Henry Kissinger és az akkori amerikai vezetés is felismerte, hogy lehetetlen volna felvenni a harcot a fő nemzetbiztonsági és stratégiai kockázatokkal anélkül, hogy ne működtek volna együtt nem demokratikus rezsimekkel.
Ez a megközelítés két magyarázatot hordoz magában: az első, hogy nem lehet minden illiberális államot egyenlőnek tekinteni, a második pedig, hogy Amerika – bizonyos esetekben – sokkal hatékonyabban tudja támogatni a liberális világrendet, ha egy bizonyos ideig autoriter rezsimekkel is együttműködik. A megfelelő együttműködési keretek között Amerika sikerrel támogathatja az autokrata állam későbbiekben történő demokratizálódását.
A történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy az Egyesült Államok olyan rendszereket támogatott, amelyek ideológiai szempontból tolerálhatók, geopolitikai értelemben pedig megkerülhetetlenek voltak. Ugyanakkor nem minden külpolitikus alkalmazkodott ehhez a megközelítéshez. Henry Kissinger a kommunista Kínával is együttműködésre törekedett, Ronald Reagan viszont kizárólag jobboldali autoriter államokat támogatott – jegyzi meg a szerző.
Úgy tűnik, a Trump-adminisztráció is érzékeli ennek a tradíciónak a jelentőségét, legalábbis részben. A 2017. évi amerikai nemzetbiztonsági stratégia szerint Trump és kormánya Kínát, Oroszországot és Iránt is olyan államokként azonosítja, amelyek ellenszenvvel tekintenek az Egyesült Államokra. A kormány pedig valamennyi olyan állammal kezdeményezett együttműködést – legyen az demokratikus vagy sem –, amelyek gátat szabhatnak az amerikai stratégiai érdekekkel ellentétes célokat képviselő államokkal szemben.
A Lengyelországgal, Szaúd-Arábiával és a Fülöp-szigetekkel történő kapcsolatfelvétel példája alapján viszont a jelek arra mutatnak, hogy Trump nem fogta fel az amerikai külpolitikai kapcsolatépítés másik fontos részét: nem törekszik partnerei demokratizálására. Sőt, ennek pontosan az ellenkezője történt. Trump egyik ország kapcsán sem hívta fel a figyelmet az emberi jogok vagy a szabad igazságszolgáltatás fontosságára, ami mindhárom említett országban kiemelt probléma – írja Brands.
A szerző szerint ez súlyos hiba, mivel az autoriter államokkal való kapcsolatépítés célja, hogy megőrizzük azt a világrendet, amelyben az Egyesült Államok helyet foglal. Brands cikke végén arra inti az amerikai diplomáciát, hogy rövid távon a fenntarthatóságot kell szem előtt tartania, hosszú távon viszont hangsúlyoznia kell a szabadságjogok jelentőségét.
Szemlézte: Istrate Dominik
