2014. október 23-án jelent meg Boris Johnson a „The Churchill Factor: How One Man Made History” című könyve, Winston Churchill halálának közelgő 50. évfordulója alkalmából. A szerző célja a „Churchill-faktornak”, azaz annak a sajátos zsenialitásnak vizsgálata, amellyel a XX. század egyik legfontosabb politikusa rendelkezett.
A kötet megjelenését követően a kritikák sem várattak magukra, ezek közül Con Coughlin a The Telegraph-nak írt cikkét, Paul Johnson a Standpoint Magazine-ban megjelent írását, illetve Philip Hensher a The Spectator-ban megjelent kritikáját szemlézzük.
Con Coughlin kritikája október 23-án jelent meg a The Telegraph online felületén. Coughlin szerint amióta Boris Johnson feltűnt a brit politikai palettán, rendkívül jó szórakoztatást biztosít a nemzet számára, ezért is nem meglepő, hogy irodalmi törekvése is hasonló módon, humoros elemekkel átszőve értékeli Winston Churchill teljesítményét. Írói stílusa meglehetősen sajátos, eltér attól, amit a volt miniszterelnökről írt számtalan kötetből megszokhattunk. Coughlin véleménye szerint néha olyan érzés a könyvet olvasni, mintha Monty Python jelenetek és a Horrible Histories című BBC-s tévéműsor keveréke lenne. A szerző nem volt szemérmes, önmagát helyezte a narratíva középpontjába. Ahogy azt a cím is sugallja, a könyv célja Churchill összetett karakterének vizsgálata, illetve annak a belső erőnek és szellemnek feltárása, amelyek lehetővé tették számára a brit nemzet megmentését annak legsötétebb órájában. Coughlin szerint kétség sem fér ahhoz, hogy Boris Johnson nagyra tartja Churchillt, az azonban nem világos, hogy milyen új perspektívát hoz az államférfiról szóló tanulmányok közé. A kézenfekvő mögöttes olvasat az, hogy Johnson önmagát és reputációját szeretné Winston Churchillhez hasonlítani.
Paul Johnson könyvkritikája a Standpoint Magazine decemberi számában olvasható. Szerinte nem véletlen, hogy Boris Johnson igent mondott, amikor a kiadó felkérte a kötet megírására: az általános választás előestéjén remek alkalmat ad annak bizonyítására, hogy ő maga is rendelkezik a „Churchill-faktor” egy darabkájával. Paul Johnson szerint nem sok közös van Winston Churchillben és Boris Johnsonban: kezdve a hajkorona teljességével, illetve annak hiányával, emellett eltérő mentális kaliberrel rendelkeznek. Ugyan nem vonja kétségbe Churchill zsenialitását, de nem mondaná, hogy szuper-magas IQ-val rendelkezett, mint ahogy az Boris Johnsonról hírlik. Churchillnek nehezére esett az emberek helyes megítélése és az egyszerű emberekkel való érintkezés, Boris Johnson azonban nem követ el ilyen hibákat. Paul Johnson szerint a szerzőt érdemesebb lenne inkább Lloyd George-hoz hasonlítani, akiről a könyvben feltűnően kevés szó esik. Lloyd George legfontosabb politikai és katonai csatáit dialógusok során nyerte, ami összeköti Boris Johnsonnal, aki szintén remek szónoknak mutatkozik; illetve mindketten rendelkeznek azzal az üzleti érzékkel, amely Churchillből hiányzott. Boris Johnson az üzleti élet jellegzetességeit felhasználva ért el sikereket Londonban, és ezeket kamatoztathatná a Downing Street 10-ben is, ha a következő évi választások neki kedvezően alakulnak. Paul Johnson szerint az egyik legerősebb ellenérv a Munkáspárt győzelmével szemben az, hogy így lehetetlenné válna Boris Johnson miniszterelnöksége − ezáltal annak a lehetősége, hogy az előrelátható jövőben egy újabb dózis Churchillt vagy Lloyd George-ot láthassunk, vagy esetleg valami teljesen mást, ami sajátos módján legalább ugyanolyan üdítő lenne.
Philip Hensher kritikája a The Spectatorben jelent meg október 25-én. Szerinte lehetetlen úgy olvasni a kötetet anélkül, hogy óhatatlanul összehasonlítsuk a szerzőt és vizsgálódásának tárgyát. Churchill maga is híresen szórakoztató szónok és sziporkázó író volt, illetve azon politikusok közé tartozott, akik „mindent megúsztak” – csakúgy, mint Boris Johnson. A könyvben kettősség fut végig, a tárgy portréjának megfestése egyben sóvárgás egy önarckép megalkotására is, ami irodalmi formában elevenedik meg. Hensher szerint ettől a szuggesztív tárgytól nehéz a deklarált téma felé fordulni és megérteni, hogy miért is született meg ez a könyv valójában.
Manapság rengeteg „Churchill-értelmezés” létezik, ezek közül kiemelhető a történészi, a politikusi, illetve a szórakoztatóipar által adott kép. Hensher szerint jelen kötetben nincs sok szerepe a „történészi Churchillnek”, néhány anekdotát megcáfol ugyan, de nem eleget, sőt, néha nyilvánvaló tényeket is semmibe vesz a konzisztencia fenntartása érdekében. A „politikusi Churchill” sem jelenik meg. A könyv stílusa gyakran csevegő, lelkes és vicces. Henshernek az a benyomása, hogy nagy sietséggel írták meg annak érdekében, hogy érdeklődést és lelkesedést toborozzon a Churchill által képviselt értékek iránt. A kötet legérdekesebb része az irodalmi stílusról való értekezés, Churchill híres mondásainak szerkezeti elemzése, utalva a klasszikus retorikára, illetve megvizsgálva néhány kiváló korai újságírói tudósítást. Philip Hensher szerint Boris Johnson − akit a legtöbben kedvelhető, de kissé szétszórt embernek tartanak, emellett tehetséges író, ámde nem teljesen megbízható − most olyan lehetőség előtt áll, amely próbára teszi jellemét a legnehezebb időkben. Az eredményre még várnunk kell, de azt azért meg kell jegyeznünk, hogy az 1930-as évek közepén Churchillről sem gondolták sokan, hogy egyszer az országa megmentőjeként fogják számon tartani.
Rózsa Kitti