Peter van Buren a társadalom bőrszín szerinti felosztásának abszurditására hívja fel a figyelmet a The American Conservative oldalán.
A szerző egy európai spanyol barátjával való találkozását idézi fel. Kettejük beszélgetése során megpróbálták meghatározni, hogy vajon a szerzőnél néhány árnyalattal sötétebb bőrű, a dél-amerikai bevándorlókhoz hasonlóan spanyolul beszélő férfi vajon színesbőrűnek (POC – person of color) számítana-e a jelenlegi amerikai politikai szférában, annak ellenére, hogy magát európainak tartja.
A kérdés nem annyira abszurd, mint amilyennek tűnik, hiszen a Demokrata Párt például kifejezetten törekedett arra, hogy a 2020-as elnökjelölti versenyben legalább egy induló ne fehér legyen, hogy „úgy nézzen ki”, mint a szerző barátja.
A kinézetre helyezett fókusz létjogosultságát a szerző európai barátja nem tudta elfogadni. „Nem úgy volt, hogy nem szabad embereket a bőrszínük alapján megítélni?” Még kevésbé tudta elfogadni azt a gondolatot, hogy egy újonnan érkezett kínai bevándorló és egy hetvenéves mexikói-amerikai vállalatvezető valami olyan közös tulajdonságban osztoznak, amivel Amerika fehér lakossága nem rendelkezik.
A kinézetük helyett az emberek közötti valódi különbségeket a gazdasági státuszuk látszik meghatározni. A bőrszín-alapú rabszolgaság után elmaradt kártérítések ezt ugyanúgy befolyásolták, mint a zsidó vagy ír bevándorló családok szegénysége, akik gyakran saját gyerekeiket is munkába kellett állítsák a létminimum biztosítása érdekében. Bármekkora bőrszín alapú diszkrimináció is létezik jelenleg az amerikai társadalomban, nevetséges azt állítani, hogy egy segélyből élő nyugat-virginiai fehér személy egy hollywoodi milliárdos fehérrel osztozik több közös tulajdonságban, mint egy hozzá hasonló helyzetben lévő fekete személlyel. A bőrszín elfedi azokat a választóvonalakat, amik igazán számítanak, és ezek a vonalak zöldek, mint a dollár.
A nyolcvanas évek óta a leggazdagabb 1 százalék jövedelme gyorsabban nő, mint a gazdaság, a felső-középosztály (olyan 10 százalék) lépést tartott a növekedéssel, és a maradék 90 százalék lemaradt. A rassz szerepe? A felső 10 százalék nagy része fehér. A 90 százalékban is többségben vannak a fehérek (bár arányuk folyamatosan csökken), de minden már rassz is képviselteti magát.
Mindeközben a társadalom tetején lévők mindent elkövetnek, hogy kiiktassák a versenyt. Akkor érnek el sikert, ha a társadalom végezetül két osztályra oszlik, a 0,1 százalékra és a maradék 99,9-re. A történészek ezt nevezik feudalizmusnak. Ahelyett, hogy ennek a folyamatnak a veszélyeire fókuszálnánk, mi törzsekre osztjuk a társadalmat, és egymás ellen uszítjuk őket, az olyan limitált erőforrások utáni küzdelemben, mint az egészségügyi ellátás. Az identitásalapú politizálás csak tovább erősíti a törésvonalakat, például azzal, hogy egyre több betűt ad a növekvő hosszúságú LGBTQIA betűszóhoz.
Miközben a politikai közbeszéd azzal van elfoglalva, hogy fehéreket, feketéket és más kisebbségeket egymásnak uszítson, eltereli a figyelmet a valódi problémáról. Meggyőzi az átlagos fehér amerikait, hogy a saját érdekei ellen szavazva elutasítson egy olyan rendszert, ami a fekete vagy barna polgártársainak egyenlő vagy nagyobb előnyöket biztosít, és elfedi a valódi gazdasági elnyomást. Az az elnyomás, ami egyaránt érint mindenkit, és ami akár az életünkbe is kerülhet, amint azt az alkohol, drog és öngyilkosság okozta halálok is mutatják.
Érdemes ezeket észben tartani a 2020-as elnökjelölti viták során. Figyeljük meg, mi hiányzik az egyenlőtlenségről és igazságtalanságról szóló beszédekből. Az a jelölt érdemli meg a szavazók bizalmát, amelyik bevallja, hogy létrehoztuk a dollár apartheidjének társadalmát.
Szemlézte: Bálint Janka
