Az Európai Parlament képviselői 2023-ban a Szaharov-díjat a 2022 szeptemberében elhunyt Mahsza Amininek, valamint az Iránban a rezsim nőket elnyomó politikája ellen küzdő mozgalomnak ajánlották, amelynek átadására december 13-ánkerül sor. A nőjogi mozgalom azonban az utóbbi időszakban háttérbe szorult, amely egyrészt annak köszönhető, hogy a közvélemény figyelmét leginkább a gázai helyzet köti le, másrészt pedig betudható az iráni rezsim egyre erőszakosabb elnyomásának is.
Ennek ellenére az Európai Uniónak, mint ahogy korábban is írtunk róla, egyértelmű érdekében áll az iráni civil társadalom támogatása – akár a digitális térben is. Ennek jelentőségéről és lehetőségeiről Cornelius Adebahr és Barbara Mittelhammer, a Carnegie Endowment for International Peace kutatói írtak.
Bár sem az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata, sem az Európai Unió Alapjogi Chartája nem tér ki az internethez való hozzáférésre, mint alapvető emberi jogra, a természetes személyek világhálón való tevékenységének szabadsága ezen dokumentumok számos pontjával szoros kapcsolatba hozható. Ilyen például a véleménynyilvánítás és a tájékozódás szabadsága, a gyülekezéshez, illetve az egyesüléshez való jog, vagy éppen a közösségi kulturális életben való részvétel szabadsága. Éppen ezért az iráni civileknek nyújtott Európai Uniós támogatásban kiemelten fontos az Unió digitális térben való tevékenysége,
hiszen ez egyrészt az iráni rezsim represszivitása elleni küzdelem okán jelentős, másrészt pedig kulcsszerepet játszik az Unió soft power befolyásának kiterjesztésében.
Az Adebahr-Mittelhammer szerzőpáros szerint az Európai Uniónak négy különböző területen kell fejlődnie ahhoz, hogy az iráni civil társadalommal kapcsolatos céljait képes legyen megvalósítani.
Az első, hogy az EU nem rendelkezik azon tudományos ismeretanyaggal és szakértelemmel, amely lehetőséget adhatna az ország digitális infrastruktúrájának feltárására, hiszen Irán ilyen szempontból nagyban eltér a legtöbb európai államtól.
Az egyik legfontosabb különbség, hogy Irán digitális architektúrája kifejezetten centralizált jelleget mutat.
Ezt bizonyítja például, hogy az iráni internethez való hozzáférést gyakorlatilag teljes mértékben a Telekommunikáció Infrastruktúra Vállalat szabályozza, amelynek 100%-át az állam birtokolja. Ennek eredményeként a rezsim több alkalommal könnyedén megszüntette az ország egyes régióiban az internet hozzáférést, máshol pedig korlátok nélkül ellenőrzi azt.
A második pont szorosan összekapcsolódik az azt megelőzővel: az Unió számára kulcsfontosságúvá vált, hogy az Iránnal kapcsolatos tervezés során különös figyelmet fordítson a digitális biztonság kérdéseire. Ezt egyrészt a megfelelő technológiák civil társadalom részére való biztosításával, másrészt pedig az Európában élő iráni diaszpóra kapcsolatteremtési képességeinek felhasználásával lehet megvalósítani.
A legmodernebb eszközök mellett azonban nem szabad elfelejteni az offline világban történő támogatásokat sem.
Bár az EU nem képes fizikailag megvédeni az iráni aktivistákat, egyéb intézkedéseket azok megsegítésére bevezethet.
Ilyenek lehetnek például az egyes tisztviselők ellen bevezetett szankciók, vagy éppen a rezsim által elkövetett civilek elleni kibertámadások bejelentésére szolgáló segélyhívó bevezetése.
Ezen intézkedések azonban csakis úgy tudnak hatékonyan működni – a szerzőpáros szerint – ha egy nagyobb, átfogóbb stratégia részeként alkalmazzák őket.
Ezen stratégia azonban nem korlátozódhat egy országra, hiszen számos autoriter jellegű hatalom – így Kína és Oroszország is – szorosan egymással együttműködve igyekszik kiterjeszteni ellenőrzését az internet egyébként szabad világára.
Összefoglalva tehát az iráni civil társadalom támogatásának érdekében az EU nem hagyhatja figyelmen kívül a digitális biztonság kérdését. A hatékonysághoz azonban elengedhetetlen, hogy a közösség egy tágabb stratégiai koncepció mentén tegye azt.
Szemlézte: Szenes Eszter
Tetszett a cikk? Hasonló tartalmakért kövess minket a Facebookon
