Nyolcvan évvel Hirosima és Nagaszaki lebombázása után Japánban egy korszak végérvényesen lezárul. A hibakusák, az atomtámadások utolsó túlélői, generációjának lassú eltűnésével nem csupán egy történelmi tanúságtétel halványul el, hanem az a morális és kulturális fundamentum is megrendül, amely Japán háború utáni anti-nukleáris identitását évtizedeken át meghatározta.
Miközben a mozgalom 2024-ben Nobel-békedíjjal jutalmazott szervezetei az emlékezet megőrzéséért küzdenek, a geopolitikai bizonytalanságok – a növekvő kínai és észak-koreai fenyegetés, valamint a szövetségi garanciák körüli kérdőjelek – egy új, pragmatikusabb és sokszor nyíltabb vitát kényszerítenek ki a társadalomban. A „soha többé” kategorikus imperatívusza mellett egyre hangosabban merül fel a „mi van, ha?” stratégiai kérdése. Cikkem azt vizsgálja, hogyan alakítja át a generációváltás, a közvélemény elmozdulása és a biztonságpolitikai realizmus Japán viszonyát a nukleáris tabuhoz, és milyen tanulságokkal szolgálhat ez a folyamat egy hasonló kihívásokkal szembenéző Európa számára?
A japán anti-nukleáris mozgalom évtizedeken át egyedülálló erkölcsi erőforrásból táplálkozott: a hibakusák személyes tanúságtételéből. Az ő hangjuk, amely a túlélés fájdalmát, a nukleáris pusztítás iszonyatát és a béke iránti feltétlen elkötelezettséget hordozta, szolgált a nemzeti pacifizmus morális motorjaként. A mozgalom legfőbb szervezete, a Nihon Hidankyo 2024-es Nobel-békedíja egyszerre volt ezen erőfeszítések csúcspontja és egyfajta végső, elismerő főhajtás egy eltűnőben lévő generáció előtt. A díj azonban egy egyre fájdalmasabb válságra is rávilágít: ahogy a tanúk elhallgatnak, a mozgalomnak szembe kell néznie azzal a kihívással, hogy az élő emlékezetet
hogyan lehet fenntartható intézményes tudássá és társadalmi normává alakítani egy olyan korban, ahol a közvetlen, érzelmi kapocs a múlthoz egyre inkább elvész?
Today marks 80 years since the atomic bombing of Hiroshima. Dr. Terumi Tanaka, hibakusha and co-chair of Nihon Hidankyo, reminds us we need to act on nuclear disarmament now and we have the solution in our hands: the #NuclearBan Treaty. https://t.co/L9JbHo4uFg
— ICAN (@nuclearban) August 6, 2025
Ezzel a belső, emlékezetpolitikai kihívással párhuzamosan Japánra egyre nagyobb külső nyomás nehezedik. A kelet-ázsiai biztonsági környezet drámai átalakulása, mint például Észak-Korea nukleáris fegyverkezése, Kína katonai modernizációja és az amerikai nukleáris ernyő megbízhatóságával kapcsolatos visszatérő kételyek, repedéseket okoznak a háború utáni tabukon. A korábban megkérdőjelezhetetlen „Three Non-Nuclear Principles” (atomfegyver tiltott gyártása, birtoklása és az országba való behozatala) mára a kormányzó Liberális Demokrata Párton belüli viták tárgyává vált. A múlt morális parancsa egyre élesebben ütközik a jelen biztonságpolitikai realitásaival, amely
egy olyan diskurzust nyit meg, amelyben Japán jövőbeli stratégiai opciói, beleértve a nukleáris elrettentés bizonyos formáit is, már nem számítanak kimondhatatlan gondolatnak.
A mozgalom továbbá demográfiai kihívásokkal néz szembe: a hibakusák évente egyre kevesebb tagot számlálnak, velük együtt fogy a mozgalom legerősebb morális tőkéje és mobilizációs ereje is. Erre válaszul Japán tudatosan intézményesítette az emlékezést – a hirosimai és nagaszaki békemúzeumok, az iskolai oktatásba integrált tananyagok, illetve városdiplomáciai kezdeményezések (pl. Mayors for Peace) mind azt szolgálják, hogy a nukleáris tabu és a békekultúra a személyes tanúságtétel eltűnése után is fennmaradjon. Az említett Nobel-békedíjas Hidankyo mellett ezek az intézmények, valamint a kormányzati Hirosima Akcióterv törekvései biztosítják, hogy a mozgalom üzenete továbbra is élő és releváns maradjon a japán társadalomban.
Forrás: Population Piramyd
A Hirosima Akcióterv elkerüli a radikális lépéseket, és ehelyett a meglévő nemzetközi rezsimek, különösen a Nukleáris Fegyverek Elterjedésének Megakadályozásáról szóló Szerződés (NPT) megerősítésére fókuszál. Olyan apróbb, de a kormány szerint megvalósítható lépéseket szorgalmaz, mint a nukleáris arzenálok átláthatóságának növelése, a nukleáris fegyverek bevetésének tilalmára vonatkozó normák fenntartása, valamint az Átfogó Atomcsend-szerződés (CTBT) mielőbbi hatályba léptetése. Ez a pragmatizmus azonban éles ellentétben áll a civil társadalom és a hibakusák mozgalmának „morális maximalizmusával”, amelynek központi követelése, hogy Japán csatlakozzon a Nukleáris Fegyverek Tilalmáról szóló Szerződéshez (TPNW). Itt húzódik a legmélyebb törésvonal: a kormány számára a TPNW-hez való csatlakozás összeegyeztethetetlen az amerikai nukleáris ernyővel, amely Japán biztonságának sarokköve, míg a mozgalom számára a távolmaradás a pacifista elvek feladását és a nukleáris elrettentés logikájának elfogadását jelenti.
Ennek a dilemmának a diplomáciai kezelésére Japán a „hídépítés” stratégiáját hirdette meg. Tokió azzal érvel, hogy egyedülálló történelmi tapasztalata, mint az egyetlen nemzet, amely atomtámadást szenvedett el, különleges szerepre predesztinálja:
közvetítő lehet a nukleáris fegyverekkel rendelkező államok és a TPNW-t támogató, fegyvermentes országok között. Célja, hogy a polarizált feleket visszaterelje a párbeszédhez az NPT keretein belül, elkerülve a TPNW által okozott megosztottság mélyülését. Míg a kormány ezt a szerepet a felelős és realista politika megnyilvánulásának tekinti, a kritikusok és a békeaktivisták gyakran csak egy kényelmes kibúvónak látják. Szerintük a „hídépítés” valójában a status quo fenntartását szolgálja, és lehetővé teszi Japán számára, hogy elkerülje a TPNW-csatlakozással járó egyértelmű morális és politikai állásfoglalást, miközben fenntartja anti-nukleáris retorikáját.
A japán tapasztalat több tanulsággal szolgál a közép-európai országok számára, amelyek hasonló kihívásokkal – orosz nukleáris fenyegetettség, szövetségi garanciák megbízhatósága, történelmi traumák feldolgozása – néznek szembe. A közbizalom-építés terén Japán innovatív módszereket fejlesztett ki a polarizált társadalmi viták strukturált, informált párbeszédekké alakítása céljából. A fukusimai válság utáni deliberatív közvéleménykutatások és közösségi fórumok azt mutatják, hogy még erősen megosztó kérdésekben, mint a nukleáris energia jövője, is lehet konszenzusos alapokat találni, ha a polgárokat megfelelő információkkal és moderált vitalehetőségekkel látják el. Ez különösen fontos lehet olyan közép-európai országokban, ahol az energiafüggőség, az EU-integráció mélysége vagy a védelmi költségvetés kérdései hasonló társadalmi feszültségeket okoznak.
A városdiplomácia és emlékezet intézményesítése szintén exportálható modelleket kínál. Hirosima és Nagaszaki példája azt mutatja, hogy helyi önkormányzatok hogyan válhatnak nemzetközi normateremtés szereplőivé, miközben a történelmi emlékek megőrzését és átörökítését szolgálják.
Közép-európai városok, különösen azok, amelyek jelentős történelmi eseményekhez kötődnek, hasonló szerepet tölthetnek be a demokratikus értékek, a békés konfliktusrendezés vagy akár a szovjet múlt kritikus feldolgozásának népszerűsítésében. A japán modell legfontosabb tanulsága azonban az intézményes folytonosság biztosítása: hogy az erkölcsi és politikai üzenetek ne csak egy-egy generáció vagy politikai ciklus erejéig maradjanak fenn, hanem tartós, több lábon álló infrastruktúrába ágyazódjanak – oktatási rendszer, civil szervezetek, vallási közösségek és helyi kormányzatok együttműködése révén.
Szemlézte: Csongrády Márton
Tetszett a cikk? Hasonló tartalmakért kövess minket a Facebookon
