Az elmúlt években az egyre intenzívebbé váló amerikai-kínai gazdasági versengés, valamint Tajvan helyzete a nemzetközi rendszer egyik legkockázatosabb pontjaivá váltak. Ezzel párhuzamosan – a többi között az elhúzódó koronavírus-járvány hatására bevezetett korlátozások miatt – Pekingnek a gazdasági fejlődés fokozatos lelassulásával is szembe kellett néznie. Ez a visszaesés, valamint az ahhoz társuló esetleges társadalmi elégedetlenség sokak szerint – az elterelési háború logikáját alkalmazva – a tajvani konfliktus eszkalációjához vezethet. Erre cáfol rá elemzésében M. Taylor Fravel a Massachusetts Institute of Technology (MIT) biztonságpolitika programjának igazgatója, valamint a Harvard Egyetem vendégkutatója, aki történelmi példákkal mutat rá az elterelő és az elrettentő háború közötti különbségre.
A Covid-19 utáni kínai gazdasági visszaesés kockázatos helyzetet idéz elő a fennálló nemzetközi rendszerben, legalábbis a nyugati hatalmak megítélése szerint. Joe Biden elnök például augusztusban a kínai lassulást ketyegő időzített bombának nevezte egy Utah állambeli rendezvényen. Richard Haass, a Council on Foreign Relations júniusban lemondott elnöke, Colin Powell korábbi tanácsadója szerint pedig a visszaesés „méginkább agresszív nacionalizmusra” ösztönözheti Kínát. Ezen kijelentések azonban azt feltételezik, hogy a Népköztársaság úgynevezett „elterelő háborút” alkalmazhat a belső feszültségek kezelésének érdekében, azonban erre korábban nem volt példa.
Az elterelő háború logikája már a hidegháború alatt meghonosodott a nemzetközi kapcsolatok elméletében, Levy nagyhatású 1989-es műve szerint a fogalom leginkább azon helyzetekre értendő, amikor egyes politikai elitek vállalkozó szellemű külpolitikát, vagy éppen háborút alkalmaznak annak érdekében, hogy a közvélemény fókuszát eltereljék a belső társadalmi és gazdasági problémákról, valamint konszolidálják saját hatalmukat¹. Ennek ellenére a történelmi példák nem azt mutatják, hogy a kínai vezetők hajlamosak volnának ezen stratégia alkalmazására.
Fravel szerint 1949 óta Kínát számos válság sújtotta, azonban egyik sem eredményezett elterelő háborút.
Ilyen volt például a kulturális forradalom okozta sokk is, amely összeköthető az Észak-Vietnámnak nyújtott kínai támogatással. Ennek célja azonban elsődlegesen nem a közvélemény fókuszpontjának megváltoztatása volt, hanem a Szovjetunióval való versengés a szocialista berendezkedésű országok feletti befolyásért. Hasonlóan értelmezhető a kínai-szovjet határvita által érintett a Csenpao/Damanszkij-szigeteken való 1969-es kínai rajtaütés is, hiszen a Népköztársaság elismert történészei is a szovjet fenyegetés növekedésében – például a Kína északi határánál állomásozó szovjet csapatok létszámának megduplázódásában – látták annak okát. Hasonló logikát mutatott a Tienanmen téri vérengzést követő külpolitika is, hiszen a belső bizonytalanság hatására a kínai állam ezesetben is a külső kapcsolatok stabilizációja mellett döntött.
A szerző szerint a 20. századi példák logikájának, valamint az elterelő háborúk hiányának hátterében az állam által lenini mintára kiépített intézmények állnak. Ezeken keresztül az állam mélységében tud behatolni a társadalom különböző rétegeibe, amely lehetőséget ad az információáramlás feletti teljes kontrollra. Erre jó példa a kínai kreditrendszerhez szükséges megfigyelési képesség használata a járványpolitika miatt kirobbant tüntetések esetében: a demonstrációkat az állam meg tudta fékezni, miután cellainformációk alapján beazonosította és bebörtönözte a résztvevőket.
Ennek értelmében a penetráció olyasfajta belső feszültséggel szembeni ellenállóképességet adott a kínai rezsimnek, amellyel kevés autokratikus állam rendelkezik.
Ezzel párhuzamosan az elterelő háború kockázatos lépés lehet az alkalmazó aktor számára, hiszen annak előfeltétele, hogy a célpont erősebb legyen a támadónál, vagy az agresszió hátterében valamilyen, a társadalom számára megkérdőjelezhetetlen nemzeti érdek álljon. Ezen feltételek az elterelés koncepcióját kifejezetten kockázatossá teszik.
Mindennek ellenére – Fravel szerint – a belső feszültségek más okból is indukálhatják az erőszak alkalmazását. A kínaiak gyakran hivatkoznak a „megaláztatás évszázadának” tapasztalataira, amikor a belső instabilitást kihasználva egyes ellenséges hatalmak kiterjesztették befolyási övezetüket Kínára.
Ezen logikát követve a Népköztársaság – ahogy azt a Csenpao/Damanszkij-szigetek példája is mutatja – korábban is alkalmazott erőszakot a rezsimbiztonság fennmaradásának érdekében, azonban ezt inkább elrettentés céljából elkövetett agressziónak tekinthetjük, hiszen annak lényege sokkal inkább a nemzetközi közösség irányába közvetített üzenet volt, mintsem a belső stabilitás helyreállítása.
Összefoglalva tehát alacsony a valószínűsége egy elterelési háború kirobbanásának a gazdasági visszaesés okán, azonban az elrettentési agresszió példáit tekintve elengedhetetlen, hogy a Kínát érintő nyugati nyomásgyakorlás kontrolláltan történjen.
¹Jack S. Levy: The Diversionary Theory of War: A Critique. In: Manus I. Milarsky (szerk.): Handbook of War Studies. Unwin Hyman, Boston, 1989, 259-288. Elérhető: https://fas-polisci.rutgers.edu/levy/articles/Levy%20-%20Diversionary%20theory.pdf
Szemlézte: Szenes Eszter
Tetszett a cikk? Hasonló tartalmakért kövess minket a Facebookon