A tekintélyes parlamenti többségnek örvendő kormánypártot egyre több erő feszíti szét, amint a Brexit és a közegészségügyi válsághelyzet kezelése szépen lassan lekerül a napirendről.
Boris Johnson miniszterelnöki ciklusa eddig minden volt, csak nem normális – szögezi le a Politicoban megjelent írásának legelején Esther Webber. A 2019-ben megválasztott politikus elsőszámú küldetése a Brexit véghezvitele, a minél kedvezőbb megállapodás kiharcolása volt. A kormányzás első két éve ezért gyakorlatilag ezen kihívás és a koronavírus járvány kezelése köré épült, a hatalmon lévő toryk pedig képesek voltak megőrizni integritásukat, a szerző szerint legfőképp azért, mert a Brexit egy új, egységes arculatot adott a pártnak.
Most viszont, hogy a kilépési folyamat lezárult, s annak visszhangja is lecsillapodott, lassan előtérbe kerülnek olyan kérdések, amelyek megosztják a törvényhozásban 80 mandátumos többségnek örvendő (364 szék a 650-ből az alsóházban) politikai csoportot. Ugyan sok vezető álmodozik ilyen jelentős parlamenti fölényről, Boris Johnsonnak egyúttal komoly kihívást is jelent a földrajzilag és politikailag egyaránt nagy kiterjedésű párt irányítása.
A 2019-ben tapasztalt konzervatív egységnek két oka volt: a Brexit végrehajtásának igénye és egy Jeremy Corbyn fémjelezte munkáspárti kormány létrejöttének megakadályozása
– fogalmazott David Gauke korábbi miniszter. A probléma nemrégiben egy parlamenti képviselő halála miatt kiírt időközi választáson tört felszínre, amikor is a toryk simán elveszítették a liberális demokratákkal szemben azt a Chesham és Amersham választókerületet, amely megrajzolása óta (1974) mindig hozzájuk tartozott. Sok helyi konzervatív azt nehezményezi, hogy a párt feladta a hagyományosan feléjük húzó déli megyéket annak érdekében, hogy északabbra fekvő, inkább munkáspárti elköteleződésű területeket (pl. Liverpool, Manchester, Leeds és Newcastle vonzáskörzetei) szerezhessen meg.
Az elkövetkező időszakban főleg költségvetési kérdésekben alakulhat ki éles vita Boris Johnson pártján belül, megnehezítve a kormányfő és a miniszterek elképzeléseinek végrehajtását
– vetíti előre a Politico szerzője. Ebben persze az előre be nem kalkulált világjárvány hatásai is megnehezítik a kabinet dolgát. A gazdaság újraindítására szánt tetemes források és a szociális háló megerősítése veszélyeztetik Johnson egyik korábbi ígéretét, amely szerint nem fognak jövedelemadót, áfát és biztosítási díjat sem emelni. Márpedig az újraelosztásra szánt pénzt valahonnan be kell szedni.
Az 2010-ben bevezetett nyugdíjemelési rendszer helyzete kifejezetten érdekes. A szisztéma lényege, hogy három lehetőség közül (átlagkereset emelkedése, infláció vagy 2,5%-os növekedés) az aktuálisan legmagasabb arányhoz igazítják a juttatás emelését. Ez különösen nagy veszélyt jelenthet az államkincstárra, ha netalántán komolyabban romlani kezd a font. Egyesek szerint e mechanizmus eltörlése fedezheti az új kiadások jó részét, ugyanakkor meg is rendítheti a többnyire unionista, konzervatív nyugdíjasok támogatását.
A Southamptoni Egyetem politikatudományi professzora, Will Jennings mindezek alapján úgy látja, hogy a toryk erős ellentmondással néznek szembe:
a szabadpiaci szemlélet megőrzése, és az intervencionalista párttá válás ugyanis nem fér meg egymás mellett.
Márpedig az utóbbi időben úgy tűnik, hogy a konzervatív politikai elit saját törzsszavazóitól valamelyest elfordulva igyekszik az ellenzéki erők szimpatizánsait is megcélozni. A kudarcos időközi választáson bebizonyosodott, hogy ez nem kevés kockázatot rejt magában, és akár kontraproduktív is lehet.
Szemlézte: Irlanda Balázs
