Nemrég elhunyt Antonin Scalia, az Amerikai Egyesült Államok legfelsőbb bíróságának egyik legmeghatározóbb tagja. A konzervatív jogtudós hatalmas örökséget hagyott maga után, azonban ennek sorsa nagyban függ Amerika novemberi szövetségi elnökválasztásának eredményeitől – hívja fel a figyelmet Adam Freedman, a City Journal jogi kommentátora.
Adam Freedman szerint Antonin Scalia amerikai alkotmánybíró halála igencsak megnöveli az elnökválasztás tétjét – hiszen az alkotmánybírók kinevezése az elnök jogkörei közé tartozik, ugyanakkor a döntés csak szenátusi jóváhagyás után lesz hatályos. Ugyan Obama elnök már nyilvánvalóvá tette, hogy még a választások előtt új tagot kíván delegálni, viszont a szenátus republikánus többsége miatt ennek sikere erősen kérdéses. Emiatt a City Journal szerzője szerint Scalia hagyatékának értéke ugyan nem, de jövője megkérdőjeleződhet.
Freedman az elhunyt bírót olyan alkotmányjogászként írja le, akinek jelentőségét mind politikai és alkotmányjogi szövetségesei, mind ellenfelei elismerték. Ahogyan azt a Scalia érveléseit és döntéseit számos alkalommal kritizáló Richard Posnert idézi: „ő volt az utóbbi negyedszázad legbefolyásosabb alkotmánybírója”.
Ez a nagyság a szerző értelmezésében abból fakad, hogy Scalia 1986-os kinevezése óta egészen újszerű érvelési módot képviselt és helyezett középpontba: ez az alkotmány szövegének szigorú, csak a leírt szavak és mondatok jelentésére fókuszáló, originalista értelmezése. Ennek lényege, hogy hiba vagy akár bűn az alkotmánybírók személyes szakpolitikai preferenciáit beépíteni az alkotmányosságról alkotott álláspontokba. Ezért elvetendő az úgynevezett alapjogi (bírói) aktivizmus és az alkotmányossági kérdéseknek a jogalkotás történetén-evolúcióján keresztül történő vizsgálata. Scalia pedig ezt az álláspontot konzekvensen és sikeresen képviselte. Ahogyan Adam Liptak, a New York Times szerzője értékeli: „az ügyvédek és bírók ma már alig hivatkoznak a jogalkotás-történetre”.
Az úgynevezett élő alkotmányra, tehát az idők során változó értelmezés legitimitására épülő elméletek ma már igen ritkák, ezt pedig jól mutatja például a 2008-as Heller v. District of Columbia ügy is. Ezt a fegyverviselés alkotmányos jogát húzta alá – és amelyben a szövetségi alkotmánybírósági álláspontot maga Scalia fogalmazta. Freedman arra hívja fel a figyelmet, hogy ebben az ügyben az alkotmánybíróság liberális álláspontú tagjai is az alkotmány eredeti szövegén keresztül igyekeztek érvelni.
Scalia ugyanakkor nem csak akkor volt az originalizmus képviselője, amikor az a konzervatív politikai ügyek képviseletében kifizetődött. Jó példa erre, hogy az Employment Division v. Smith ügy, amelyben álláspontjával nyilvánvalóvá tette: a szabad vallásgyakorlásra vonatkozó alkotmányos jogból nem következik, hogy az egyén vallási meggyőződése miatt figyelmen kívül hagy bizonyos törvényeket. Ez a kérdés ma különösen érzékeny, hiszen az Amerika egyik legvitásabb ügye a különböző kisebbségek diszkriminációját tiltó törvények, illetve az azok alkalmazását korlátozó vallásszabadsági törvényalkotás legitimitása.
Az originalizmus következetes képviseletén kívül ugyanakkor Freedman Scalia egy másik erényét is kiemeli. Szerinte Scalia képes volt a politikai realitások figyelembe vételére is. Több ügyben képes volt engedményeket tenni más olvasati módok képviselői felé, ezért olykor elfogadta a stare decisis elvét, tehát hogy az alkotmányossági döntések csak kivételesen indokolt esetekben menjenek szembe az alkotmánybíróság korábbi döntéseivel. Ezért támogatta például a 2004-es Gonzalez v. Raich ügyben az államok közti kereskedelemről szóló klauzula kiterjedt, szövetségi beavatkozásokat lehetővé tevő olvasatát.
Freedman szerint az egyszerre megosztó és köztiszteletben álló Scalia sajnálatos halála éppen az elvhűség és realizmus sikeres kombinációja miatt különös veszteség a konzervatív mozgalom számára. Az, hogy öröksége a következőkben a jövő alkotmányosságának alapja lehet, vagy történelmi emlékként élt tovább, nagyban függ az őszi választások eredményétől – húzza alá zárásként a szerző.
Zulik Ákos
