A The Federalist magazinban Helen Raleigh hívja fel a figyelmet a távol-keleti óriás Bhutánnal szemben folytatott tevékenységére, illetve annak az Egyesült Államokat érintő vonatkozásaira.
A ’90-es években Kínából az Egyesült Államokba emigrált szerző először egy rövid áttekintéssel szolgál a kínai stratégia alakulásáról. Mint kifejti,
az állami főhatalmat gyakorló Kínai Kommunista Párt (KKP) vezetői évtizedek óta igyekeznek meggyőzni a nemzetközi közösséget afelől, hogy országuk felemelkedését békés úton képzelik el, hegemóniára pedig nem törekszenek.
Erre utal az egyik kínai kormányszóvivő minapi Twitter-bejegyzése is, melyben azt állítja, hogy a Kínai Népköztársaság fennállása óta nem kezdeményezett háborút.
For the last 70-plus years since the founding of the People’s Republic, #China has never started a war or encroached upon a single inch of foreign soil. China is the only country that has codified #peacefuldevelopment in its constitution.
— Hua Chunying 华春莹 (@SpokespersonCHN) May 25, 2021
Arra is ígéretet tettek korábban, hogy Kína egy területi követelésekkel nem élő, kizárólag a kereskedelmet és a kulturális cserét szorgalmazó szuperhatalom lesz. A világ ezt látszólag készpénznek is vette, és nem eszmélt rá időben a Hszi Csin-ping vezetése alatt állandósuló hibrid hadviselés jelentette fenyegetésre. A felemelkedő nagyhatalom ugyanis területi követeléseit egyfajta „szürkezónás stratégiával” érvényesíti, tehát
nem hagyományos katonai eszközökkel vívja ki magának a kívánt földet, hanem nemes egyszerűséggel ráépítkezik arra
– világít rá az író. Ily módon a status quo-t képes valamelyest a saját szájíze szerint befolyásolni, háború kirobbantásával ellenben nem vádolható.
Raleigh precedens gyanánt Hszi Csin-ping elnökségének hajnalára tekint vissza. Mint feleleveníti, 2013-2015 között Kína több ezer hektárnyi területet vont fennhatósága alá a Dél-kínai-tengeren úgy, hogy nemzetközi vizeken épített mesterséges szigeteket, amelyeken több katonai támaszpontot, sőt egy várost is létrehozott; képes volt tehát oly módon terjeszkedni, hogy tengeri ütközetbe egyszer sem keveredett, jóllehet az újonnan magáénak tulajdonított övezetet egyik állam sem ismeri el.
Az utóbbi időben a Himalája keleti vonulatainál is fel lehetett figyelni hasonló módszereket bevető terjeszkedésre. Műholdfelvételek és médiabeszámolók alapján Robert Barnett Tibet-kutató azt állítja, hogy Kína eddig legalább három új falvat húzott fel Bhután nemzetközileg elismert határain belül. A Szlovákia méretű, ám csupán alig 800.000, javarészt tibeti buddhista lakost számláló ország a nyugalom és béke ékköve, balszerencséjére azonban éppen két egymással rivalizáló regionális nagyhatalom, Kína és India közé szorulva kell megőriznie szuverenitását.
A határviták nem újkeletűek, az akörüli tárgyalások egészen az 1980-as évekig nyúlnak vissza. Bhután talán érthető okokból igyekezett elkerülni a fegyveres konfliktust, míg északi szomszédja vélhetően nem akarta aláásni a nemzetközi porondon (így a fentebb beágyazott Twitter-bejegyzésben is) hirdetett renoméját.
Peking ezért öt éve Bhutánban is a szürkezónás „építkezz és uralkodj” stratégiához nyúlt, a Népi Felszabadító Hadsereg bevetését mellőzte, mégis terjeszkedett – derül ki a cikkből.
Hogy mégis milyen jelentőséggel bír mindez a nagyvilág, illetve a fő rivális Egyesült Államok számára? – merülhet fel sokakban a kérdés, hiszen egy több ezer kilométerre található, néhány négyzetkilométernyi, ritkán lakott hegyvidéki terület forog kockán, halálos áldozatokról pedig nem tudunk. A szerző három fő okot említ, amelyek miatt a folyamat mégsem elhanyagolható az Egyesült Államok számára.
Először is bebizonyosodott, hogy a Kínai Kommunista Párt garanciái a terjeszkedési szándékot illetően nem feltétlenül őszinték, a szürkezónás fenyegetések pedig a térség többi – akár az USA-val szövetséges – országát is érinthetik. Másodsorban, annak ellenére, hogy Peking a tengeri expanziót fegyveres erejének bevetése nélkül folytatta le, a szigetek kiépítésekor rögtön katonai erőt csoportosított a területre, hogy képes legyen azt megvédeni. Ebből az következik, hogy
ha egy nagyobb jelentőségű terjeszkedést a nemzetközi közösség bármely tagja meg kíván hiúsítani, akkor szinte azonnal számolnia kell ellenséges erők jelenlétével.
Végül, de nem utolsósorban ez a helyzet is felszínre hozott bizonyos hézagokat a nemzetközi jogban, amely ugyan a hagyományos megszálló műveletekre való reagálást szabályozza (például Kuvait Irak általi annektálását követő ENSZ BT-határozat), a hibrid hadviselés ellen egyelőre nem szolgál semmilyen kerettel. Raleigh úgy véli, hogy ezen előbb-utóbb változtatni kell új szabályok lefektetésével.
Szemlézte: Irlanda Balázs
