A letartóztatottakkal való bánásmód ténylegesen kimeríti a kínzás fogalmát, hiába nevezik őket „erősített kihallgatási technikáknak”. A kínzással kapcsolatos tabu fontos és tiszteletre méltó, a valóság azonban néha vétójoggal él − írja Jonah Goldberg a National Review Online-ban megjelent cikkében.
Jonah Goldberg december 12-i cikkében kifejti, hogy az amerikai terrorellenes hadjárat során ejtett foglyokkal való bánásmódról szóló jelentés, amelyet Dianne Feinstein és a Demokrata Párt jelentetett meg, részrehajló és egyoldalú, azonban az információkkal való visszaélés nem változtatja meg azt, hogy tényekről van szó. A letartóztatottakkal való bánásmód ténylegesen kimeríti a kínzás fogalmát, hiába nevezik őket „erősített kihallgatási technikáknak”.
A kínzás szóval a szerző szerint az a baj, hogy nem tűr meg semmilyen kétértelműséget, ugyanolyan tabu, mint a rasszizmus vagy a vérfertőzés. Ha valamit kínzásnak nevezünk, a beszélgetés véget ér: ez egy olyan vonal, melyet nem szabad átlépni. Így, ha „erősített kihallgatási technikákat” akarunk szükségesnek mutatni, vagy igazolni, valami másnak kell neveznünk őket.
Goldberg szerint a probléma az, hogy az ügy nem egyszerűen bináris. Még John McCain szerint is − aki nyíltan ellenzi a kínvallatás minden formáját −, lehet olyan hipotetikus szituáció, amelyben a kínzás szükséges rossznak tekinthető. Ezzel általában mindenki egyetért: ha valamilyen szörnyűség várható a közeljövőben, a kisebbik rossz könnyebben tolerálható. Ezért igyekeznek a vallatási program ellenzői bebizonyítani, hogy ezek a technikák sosem voltak hatékonyak; illetve ezért tekinthető meghatározó beszédtémának a dróntámadások kérdése, hiszen gyilkolni rosszabb, mint megkínozni valakit.
A börtönbüntetés is kínzó lehet néhány ember számára, de a halálbüntetés még súlyosabbnak tűnik. Minden épelméjű és tisztességes ember inkább menne keresztül azon, amit Khalid Sheikh Mohammednek kellett kiállnia, minthogy azt lássa, hogy az egész családja egy dróntámadás áldozata lesz. Obama elnök azonban rutinszerűen engedélyez ilyen támadásokat, míg kegyesen törvényen kívül helyezi a rabok pofozását. Pedig olyan információkkal rendelkezhetnek, amelyek talán szükségtelenné tennék a dróntámadások gyakoriságát és − ami ennél is fontosabb − megakadályozhatnák ártatlan amerikaiak áldozattá válását.
Goldberg szerint furcsa, hogy habár ölni súlyosabb morális tett, sokkal rugalmasabban kezelik ezt. A morális szótár is sokkal bővebb, amikor fajtáiról esik szó: létezik eutanázia, abortusz, halálbüntetés, gondatlanságból elkövetett emberölés és gyilkosság, de nem áll rendelkezésünkre hasonló lexikon, amikor a kínzásról akarunk beszélni.
John McCaint azért kínozták meg – sokkal súlyosabb mértékben, mint amit az amerikaiak 9/11 kitervelőivel tettek –, hogy olyan hamis vallomásra bírják, amelyeket propaganda eszközként használhattak fel. Mikor az amerikaiak megkínozták Khalid Sheikh Mohammedet, azért tették, hogy felhasználható információkat szerezzenek folyamatban lévő tervekről. Az, hogy egy megszállottat kínozunk meg annak érdekében, hogy kiderítsük, hova rejtette áldozatait, sokkal kevésbé szörnyű, mintha csak azért kínozunk valakit, hogy halljuk, amint megtagadja hazáját és istenét. Emellett Khalid Sheikh Mohammed nem egy ártatlan személy, akit egy szadista groteszk vágyainak kielégítése érdekében kínoztak meg, hanem egy törvényen kívüli hadviselő, aki több ezer ártatlan amerikai haláláért felelős.
Bár ez puszta racionalizálásnak tűnhet, de mást nem is várhatunk, amikor egy ilyen morálisan terhelt kérdéskörben érvelünk. Ha valaki azt gondolja, hogy a kínzás minden formája elítélendő, az ellenérvek mind álokoskodásnak tűnnek. Goldberg tiszteletben tartja azokat, akik elítélik a kínzást és a gyilkosságot, de véleménye szerint figyelembe kéne venniük azt, hogy a valóság néha megváltoztatja a játékszabályokat.
Rózsa Kitti
