Michael C. Desch a The American Conservative hasábjain osztja meg a gondolatait az Egyesült Államok külpolitikai stratégiáival kapcsolatban.
Szerinte sok elemző és szakértő csak az 1947. utáni amerikai gondolkodókat és taktikákat tanulmányozza. Ez azonban komoly hiányosság, hiszen a hidegháború kezdete előtt is meghatározó stratégiákat alkalmaztak az Egyesült Államokban. Mások szerint ha már a szovjetek ellen alkalmazott eszközök is hatásosak voltak, akkor azok újból használhatóak lennének egy Kína elleni fellépésben is.
A Clinton adminisztráció egy biztonságpolitikai szakértője szerint ismét terítékre kell kerülnie az izoláció kérdésének.
Charles Kupchan a legújabb könyvében az Egyesült Államok alapításától kezdve veszi végig az ország külpolitikai stratégiáját. Véleménye szerint az izoláció a nemzet érdekeit és erősödését szolgálta a múltban.
Az utóbbi évtizedek egyre intenzívebb nemzetközi beavatkozásra épülő amerikai külpolitikája ugyanis történelmi távlatban nézve életidegen.
Kupchan szerint meg kell találni az egyensúlyt az ország nemzetközi érdekei és a stratégiai, katonai teljesítőképessége között. Nem szabad az erejét túlfeszíteni, mert az komoly katasztrófához, katonai vereséghez és presztízsveszteséghez vezethet. Példaként az iraki inváziót és a líbiai beavatkozást említi meg. Kupchan neokonzervatív gondolkodása alapján egy visszafogottabb amerikai külpolitikával maximalizálni lehetne az ország erejét. A szerző szerint az izoláció, mint fogalom azonban komolyan veszített a presztízséből az utóbbi évtizedekben.
A jelenlegi status quo őrzői ezért mindent elkövetnek, hogy a fentebb említett stratégiát rossz színben tüntessék fel, ezáltal megőrizve a jelenlegi amerikai külpolitika irányvonalait.
Desch kifejti azt is, hogy vannak fenntartásai Kupchak könyvével és az izolációval kapcsolatban. Szerinte e stratégia a spektrum másik véglete a mai külpolitikához képest. Elutasítja a teljesen átjárhatatlan határok (ezzel korlátozva a legális bevándorlást) és az autarkiai gazdaságpolitikát.
Desch szerint egy középutat kell találni. Ezt az úgynevezett korlátozók (restrainers) elméleteiben látja.
E stratégia szerint az Egyesült Államok szövetségesei már képesek magukat is megvédeni egy lehetséges konfliktus során.
Emellett ebben az elgondolásban fontos szerepe van a technológiai fejlettségnek, melynek segítségével még hatékonyabb lehet a védekezés. Desch szerint e stratégia mellett szól az az érv is, hogy az aktív diplomáciát és nagy volumenű nemzetközi kereskedelmet szorgalmaz.
Egy másik lehetséges út az úgynevezett offshore egyensúly (offshore balance). Eszerint az országnak minimalizálnia kell a külföldi katonai jelenlétét, de készen kell állnia arra, hogy ha kell, gyorsan beavatkozzon, vagy megsegítse szövetségeseit.
A szerző további alternatívaként említi az úgynevezett szelektív elkötelezettséget (selective engagement), amely szerint az Egyesült Államoknak fenn kell tartania a katonai jelenlétét a stratégiailag legfontosabb területeken, hogy megvédje érdekeit, valamint hogy megakadályozza további konfliktusok kirobbanását.
Desch mindent figyelembe véve úgy látja, hogy egy korlátozott realizmushoz kell visszatérni és így meg lehetne találni a hatalmi egyensúlyt a világban.
Úgy látja, hogy a realisták a hidegháború alatt támogatták az aktív (de korlátozott) amerikai külpolitikát, amelynek a segítségével végül elérték a Szovjetunió szétesését. A hidegháború végével és az unipoláris világrend kialakulásával az amerikai stratégiaalkotás azonban elszakadt a realizmustól.
A szerző szerint optimizmusra ad az okot, hogy a republikánusok mellett a demokraták is lassan, de biztosan átveszik e stratégiát. Erre példaként Obama döntését említi, aki elvetette a szárazföldi erőkkel történő szíriai bevonulást.
Szemlézte: Lukács Zoltán Marcell
