Miközben az amerikai sajtó idei véleménycikkeinek jelentős része Donald Trump sikereit, politikai céljait és botrányait igyekszik értelmezni, Ross Douthat, a New York Times véleményrovatának konzervatív szerzője ezúttal Tump legfontosabb kihívóját, Ted Cruzt szeretné megérteni.
Douthat szerint Ted Cruz elsőre nagyon egyértelmű politikai jelenségnek tűnik: rendíthetetlen ideológus aktivizmusra épülő politikával, aki az Igazi Konzervativizmus megtestesülésének tűnik. „Ő az, aki csapásokat mér az Obamacare-re, átkokat szór a republikánus pártelitre, evangélikus erkölcsöket és egykulcsos adót képvisel és minden eshetőségre elő tud hozni egy Reagan-idézetet.” Ezért a szerző szerint a republikánus ortodoxiát felrobbantó Trumppal szemben Cruz éppen az ortodoxia újjáépítését ígéri.
Emiatt aztán Cruzt sokan az 1964-ben kampányoló Barry Goldwaterhez hasonlítják azzal a különbséggel, hogy az ideológus Cruznak mégiscsak van esélye az elnökjelöltségre − saját radikalizmusa viszont erősen korlátozza elnökké választásának esélyeit. Douthat szerint ennek az értelmezésnek fontos korlátai vannak.
Az első érv alapja, hogy oldaltól függetlenül nem ritka: a politikusok erőteljes hittel állnak ki bizonyos ügyek vagy nézetek mellett. Ez megfigyelhető Bernie Sanders esetében az egyenlőtlenség, Marco Rubio esetében az amerikai álom vagy éppen Barack Obamánál a technokrata liberalizmus kapcsán is. Ezek Douthat szerint őszinte meggyőződésben gyökerező álláspontok. Ted Cruz esetében viszont a legbuzgóbb szónoklat is tanácsadóktól betanultnak tűnik, nem mutat mély meggyőződést − állítja az újságíró.
Douthat hangsúlyozza: ezzel nem Cruz konzervativizmusának őszinteségét kérdőjelezi meg, viszont tisztában kell lenni a politikus álláspontjainak időbeli alakulásával. Ted Cruz sokáig a pártelitben igyekezett karriert építeni és csak később vette fel a „Mr. Igazi Konzervatív” karakterét. Ez egyébként az újságíró szerint leginkább azért történt meg, mert túl sokak tápláltak vele szemben ellenérzéseket a párt vezetőségében.
A fentebb bemutatott egyszerű, őszinte radikalizmusra építő narratívával szemben Ross Douthat második érve az, hogy Cruz (olyan, hasonlóan Tea Party-ból induló politikustársaitól eltérően, mint Rand Paul vagy Marco Rubio) soha nem dolgozott ki részletes szakpolitikai terveket és stratégiákat. Az elvhűséggel kampányoló politikus nem különbözik másoktól abban, hogy maga is számos alkalommal és politikai érdekeinek megfelelően változtatott szakpolitikai elképzelésein és olykor igen cinikusan cselekedett − véli Douthat. Hozzáteszi: hasonló hozzáállást mutat a mostani választási ciklusban mutatott, Donalt Trumphoz való, eleinte olykor támogató viszonyulása is.
Emiatt Douthat nem a rendíthetetlen radikális Goldwaterhez, hanem Anthony Powell angol regényíró egyik konzervatív karakteréhez, Kenneth Widmerpoolhoz hasonlítja az elnökjelöltségért versenyző texasi kormányzót. Ezt a karaktert fiatal korában kiközösítették iskolatársai, ám később magasabbra kerül mindegyik társánál a hatalmat, befolyást és státuszt tekintve − ehhez pedig „a kegyetlen erőfeszítés, az ideológiai rugalmasság és a számító törleszkedés” vezet.
A kulcsfogalmak tehát az ambíció és a kérlelhetetlenség − ez pedig Douthat szerint érdemel némi szimpátiát is. A „nem szeretett, nem vonzó, Simpsons-t idéző különc továbbra is kamaszkori világuralmi álmát üldözi”, közben pedig többet és jobban dolgozott, szervezett és kitartóbb volt az őt legyőzni képesnek tartott sokféle jelöltnél.
Miközben cinizmusa talán taszító, „reagani retró” szakpolitikai javaslatai vitathatók és doktrinersége fárasztó, ebben az őrült kampányban ő volt az, aki valóban megdolgozott a pozíciójáért. Ha megnyerné a republikánus jelölést, az a „modern politikatörténet egyik legmegkapóbb győzelme lenne” − szögezi le Douthat. Azért azt is hozzáteszi: ez a siker valószínűleg nem lenne hosszantartó. Az is biztos: „aki azt gondolja, hogy egy elnökválasztás elvesztése megtörné Ted Cruz ambícióit, az nem ismeri Ted Cruzt” − zárja esszéjét a New York Time publicistája.
Zulik Ákos
