Az Afrikai Unió (AU) egy grandiózus projekttel állt elő évekkel ezelőtt: megteremteni a közös afrikai szabadpiacot európai mintára. A kezdeményezés azonban ahelyett, hogy a helyi országoknak segítene, csak Kína egyre nagyobb gazdasági dominanciáját szolgálja a kontinensen. A többi között erről értekezik Oluwatusin Adeshokan a Foreign Policy hasábjain.
Az Afrikai Kontinentális Szabadkereskedelmi Terület (African Continental Free Trade Area – AfCFTA) ötlete még 2012-ben merült fel. A projekt elsődleges célja, hogy növelje a blokk tagországai közötti kereskedelmet és együttműködést, valamint hogy csökkentse a szegénységi küszöb alatt élők számát a kontinensen. Az Afrikai Unió a maga 1,3 milliárdos lakosságával a bolygó legnagyobb szabadkereskedelmi piacát hozta létre.
Az egyezmény életbe lépése óta azonban egyre több jel mutat arra, hogy az egésszel csak Kína pozíciói erősödnek a térségben.
Peking az utóbbi évtizedben is nagy figyelmet fordított a kontinensre. Kína ma már a blokk legnagyobb kereskedelmi partnere és cégei hajtják végre a legtöbb beruházást a térségben. Mindez megfelel a grandiózus Egy Övezet, Egy Út elképzeléseinek is, bár a szóban forgó projekt leginkább a tengerparti területekre fókuszál. A kínai gazdasági befolyásszerzés azonban nem áll meg az afrikai partoknál. Peking ugyanis minden országban jelen van, elsősorban a bányászat és az építőipar területén.
Az ázsiai ország elsősorban infrastrukturális fejlesztéseket (utak, kikötők, vasútvonalak) hajt végre a térség országaiban, többnyire koncessziók formájában, valamint a ritkaföldfémek kitermelésének dominálásában. A kapott előnyök azonban nem mindig gazdasági eredetűek: az afrikai országok az egyre nagyobb kínai befolyás miatt egyre jobban függenek az ázsiai országtól, amint Peking ki is használ: Nigéria például lefokozta Tajvan diplomáciai státuszát, és kiebrudalta az ország kereskedelmi irodáját Abudjanból. Egy másik példa is jól szemlélteti Kína befolyását: 2020 júniusában a Hong Kong-ról szóló ENSZ szavazáson 25 afrikai ország állt ki Peking mellett.
Miközben Kína azt hangsúlyozza, hogy a gazdasági kooperáció mindkét fél érdeke, a valóság az, hogy szinte csak ők járnak jól ezekkel az egyezményekkel.
Igaz, a beruházások javítják a közlekedést vagy a kereskedelmet a kontinensen, de ennek nyertese is elsősorban az ázsiai ország, hisz nem a blokkon belüli gazdasági kapcsolatokat élénkíti, hanem saját magához láncolja a térség államait.
Egyesek szerint azért fordul egyre több afrikai ország Peking felé, mert a kínai fél nagyon kedvezményes hiteleket nyújt, ráadásul különösebb feltételek nélkül, míg a Nyugat csak különböző emberi jogi kikötésekkel együtt folyósítana pénzeket.
Arról azonban már kevesebben beszélnek, hogy a kínai hitelből kínai cégeket bíznak meg a különböző projektek megvalósításával, amelyek többnyire kínai munkásokat alkalmaznak.
A cikk szerint Kína szívesen folyósít hiteleket kétes beruházásokra is, például az ugandai vagy a mozambiki elnök új irodaházaira.
Az egyre intenzívebb nyersanyagkivitel sem erősíti vagy fejleszti a helyi ipart, hisz a nagyobb hozzáadott értékű árucikkek pont Kínából érkeznek vissza. Ironikus, hogy legtöbbször éppen az afrikai nyersanyagokból készült cikkeket exportálja vissza Peking - csak drágábban.
Kína közben egyre több gyárat is kiszervez a térségbe. Sokan azt hitték, hogy ezzel növelni lehetne a szegénységben élők életszínvonalát, de ezeknek a hangoknak sajnos csalódniuk kellett. A cikk szerint ugyanis Peking kihasználja, hogy a térségben gyenge a munkások és a szakszervezetek érdekérvényesítési képessége, valamint, hogy hiányosak az egyes államok munkavédelmi törvényei így olcsón – akár a minimálbér alatt – dolgoztatja a helyieket az újonnan felépült egységekben.
A cikk zárásként kiemeli, hogy az AfCFTA legnagyobb nyertese így Peking a blokk országai helyett, s kérdéses hogy a jövőben megváltozhat-e ez.
Szemlézte: Lukács Zoltán Marcell
