A világ eseményeit olvasva sok emberen uralkodik el a szomorúság, tehetetlenség, apátia. Sok esetben a tehetetlenség érzet közömbösséghez, eltávolódáshoz vezet. Tényleg ennyire közönyös lenne az ember a tragédiák iránt, vagy valójában az empátia a hátsó mozgatórúgó?
Ha valaki aktívan követi a világpolitika eseményeit, gyakran uralkodhat el rajta egyfajta szomorúság, tehetetlenség, apátia. Tragédiában, igazságtalanságokban nincsen hiány, mindenkinek jut olyan történet, ami valami oknál fogva különösképpen hat rá, legyen az egy természeti katasztrófa, egy éhező gyerek vagy egy háború. Sokan érzik magukat legyőzöttnek, terheltnek az események miatt, ami gyakran társul egyfajta felháborodottsággal az emberek hallgatása, közömbössége iránt.
Miért nem csinál senki semmit? Hogyan engedheti a világ, hogy ezek a borzalmak történjenek?” - hangzanak a kérdések.
Egy gyakori válasz a fenti kérdésekre, hogy az embereket egyszerűen nem érdekli, mi történik. Mindenki éli a saját életét a kis buborékjában és nem foglalkozik olyan eseményekkel, melyek rá személyesen nem hatnak. Bár sok esetben lehet, hogy ennyire egyszerű a képlet, máshol egészen más áll a látszólagos tétlenség mögött. Nem a közöny, hanem valójában az együttérzés. Erről ír Adam Grant a januári eleji New York Times vélemény rovatában.
It’s not just seeing suffering that's painful. It’s hurting for others while feeling unable to help.
— Adam Grant (@AdamMGrant) October 13, 2023
There’s a term for that helplessness: empathic distress. Over time, it leads to burnout and withdrawal.
If you're overwhelmed and exhausted by a heavy heart, you are not alone.
A fent említett jelenséget empátiás szorongásnak nevezik a pszichológusok: az érzés, amikor fájdalmat érzünk másokért, de képtelenek vagyunk segíteni rajtuk.
Számtalan platform van figyelemfelhívásra, végtelen szervezet az adományozásra, és mégis azt tapasztaljuk, hogy lényegében teljesen tehetetlenek vagyunk. Az apró gesztusok, amiket tehetünk teljesen fölöslegesnek és hiábavalónak tűnnek. Az adakozás egy csepp a tengerben. A közösségi médiában való posztolás nem fog életeket menteni.
Az empatikus szorongás magyarázza, miért hagyják abba sokan a hírfogyasztást vagy „csekkolnak ki” a közösségi médiából megrázó világpolitikai események során. A hiábavalóság érzete és a valódi változás lehetőségének a hiánya közömbösséghez vezethet. Kicsinységünk és tehetetlenségünk tudatában egyszerűbbnek tűnik nem szembenézni az eseményekkel. Ezzel tulajdonképpen magunkat védjük.
Az empátia egy olyan képesség, amikor mások helyzetét vagy lelkiállapotát képesek vagyunk saját élményként, fájdalomként megélni. Ez egy valódi fájdalom, amely idegrendszeri felvételeken is tükröződik.
Több kísérlet is alátámasztotta, hogy az emberek mások érzéseivel való azonosulásakor ugyanazok az idegi struktúrák aktiválódnak, mint saját érzelmeik átélésekor. És ha ez az érzés a fájdalom, amin segíteni nem tud, akkor az ember gyakran kivonja magát.
Az empátiás szorongás tüneteit eredetileg az egészségügyben diagnosztizálták, olyan ápolóknál és orvosoknál, akik érzéketlenné váltak betegeik fájdalma iránt. Az elmélet szerint a sok szenvedés látványa egyfajta közvetett traumát okoz, amely addig merít ki bennünket, amíg már nincs elég energiánk vele törődni. Az embereket nem pusztán az emészti fel, hogy mások fájdalmát látják, hanem az, hogy képtelennek érzik magukat arra, hogy enyhítsék azt. Tartós borzalmak idején az empátia szorongáshoz, sőt egyes esetekben még depresszióhoz is vezethet.
Mi a megoldás? A New York Times vendégszerzője szerint
empátia helyett részvétre van szükség. A részvét során ugyanúgy tisztában vagyunk mások szenvedésével, tudatosítjuk, hogy mi történik, de nincs olyan aktív érzelmi bevonódás.
Nem vagyunk benne mi. A részvét kifejezésének sok módja van, a közvetlen környezetünkben vagy a social media világában is. Susan Silk egy darts táblához hasonlítja a trauma hatásait a társadalomban. A középpontban az van, akit közvetlenül, direkten érint a trauma, az eggyel kintebbi körben a közeli hozzátartozói, barátai és így tovább. Ez a darts tábla leképezhető a világ eseményeire is.
Amikor elfog minket a tehetetlenség érzet és tenni akarás, az egyik dolog, amit tehetünk, hogy megkeresünk valakit, aki rajta van a képzeletbeli darts tábla egyik körívén. Mindegy, hogy milyen mértékben érintett és mindegy, hogy mennyire ismerjük az illetőt. Lehet barát, lehet szaktárs vagy félig ismeretlen is. Egy ölelés vagy egy egyszerű “Nagyon sajnálom, hogy ez történt” üzenet rengeteget érhet. Kifejezi a másiknak, hogy itt vagy és tudsz róla. Egy ilyen gesztus nem fogja a világot megmenteni, de egy emberen segíthet. Tudom, mert tapasztaltam.
Szemlézte: Kocsis Gabriella
Tetszett a cikk? Hasonló tartalmakért kövess minket a Facebookon
