Peking jövőbeni regionális ambícióinak szerves részét képezi az, hogy Japán elismerje nagyhatalomnak. A Népköztársaság mégsem volt eddig képes diplomáciai kapcsolatokat kiépíteni szomszédjával. Egy japán-kínai szövetség lehetőségéről Hasim Abid ír a Eurasian Review elemzésében.
Ha a Csendes-óceánon az Egyesült Államok dominanciáját leváltja Kína, akkor Peking további térségbeli ambícióit illetően az lesz a döntő, hogy Japán elismeri-e legitimitását a régióban. Ennek lehetőségeinek megismeréséhez szükséges egy rövid történelmi áttekintő.
A második világháború óta az Egyesült Államok-Kína-Japán háromszög minden oldalát a bizalmatlanság jellemezte, és ez elsősorban Japánnak köszönhető. Hiroshima és Nagasaki után a szigetország érthetően bizalmatlan volt az Egyesült Államokkal szemben, ugyanakkor attól is félt, hogy Kína is szövetséget köthet az Egyesült Államokkal, és ezzel leválthatja Japánt mint Amerika kulcsszövetségesét Kelet-Ázsiában. Ezért az ötvenes évektől kezdve számtalan japán politikus próbált Kínával kapcsolatot építeni más-más alapon, de mind azt célozta, hogy Kína ne erősödhessen meg nagyon a régióban – de ha mégis, akkor Japán hamarabb érje el Kínát, mint az Egyesült Államok.
A japán politika minden szereplője a mai napig ugyanazon célkitűzést követi: növelni Japán prosperitását az amerikai biztonság megtartásával, és Kínából nem kiváltani az ellenségeskedést. Ezen a kettősségen egy erős politikai akarattal felül lehetne kerekedni – de ezt a politikai akaratot az Egyesült Államok aligha akarja. Ebből az okból Washington folyamatosan ellenőrzi a japán belpolitikai helyzetet.
Amerikai nézőpontból Japán pont ez a mentalitás miatt nem egy megbízható partner. Azzal, hogy Nixon és Kissinger megnyitotta Kínát, Japánt egy nagy csapás érte. Megtörtént, amitől félt: a Mao nagy ugrása (大跃进) okozta éhínségek után Washington hamarabb érte el Kínát, mint Japán. Az erősödő amerikai-kínai kapcsolatok azt tették kockára, hogy Japán elveszíti az Egyesült Állomok térségbeli kulcsszövetségesének a szerepét. Azonban Amerikának nem sikerült integráltatnia Kínával sem a nyugati liberális demokrácia, sem a nyugati kapitalizmus modelljét, így erre nem került sor. Ez a helyzet most azzal fenyegeti az Egyesült Államokat, hogy Kína lecseréli őt mint a térség első számú hatalmát. De hogy emiatt a japánok szövetségre léphetnek-e Kínával, nem olyan egyértelmű.
Mindkét ország erősen nacionalista külpolitikát folytat ugyanis. A szövetségre lépéshez szükség lenne egy közös ideológiára, amely felülemelkedik a nacionalizmus és a patriotizmus korlátain, és amelyre egyáltalán fel lehet azt építeni – de nincs ilyen ideológia a két nemzet között. Amikor Kína éppen gyenge volt, megpróbált közeledni Japánhoz; amikor Japán volt gyenge, ő szintúgy megpróbált közeledni Kínához. De az erős Kínának már nincsen Japánra szüksége, és Japán sem akarja feladni nemzeti identitását a sokkal erősebb Kínával szemben. Ezért nem valószínű, hogy Japán önként elfogadna egy erős Kínát a jövőben, az pedig még kevésbé, hogy szövetségre lépnének egymással.
Ezért Kínának máshogy kell majd Japánt arra kényszerítenie, hogy elfogadja dominanciáját a térségben. A helyzetet csak súlyosbítja Donald Trump „America First”-retorikája: ha Japánnak majd magának kell garantálnia biztonságát, a történések hamarabb drasztikussá válhatnak. Ez pedig önvédelemből (nukleáris) fegyverkezésre motiválhatja Japánt – és egy ilyen szcenárió nem is olyan elképzelhetetlen azt figyelembe véve, hogy ha Kína elfoglalja Tajvant, Japán és az Egyesült Államok térségbeli dominanciájának vége.
Szemlézte: Kiss Dávid
