Blog

Marad a proxy háború, avagy miért nem szándékozik Irán közvetlen háborút vívni Izraellel?

Az Izrael és Irán közötti feszültség egyre csak fokozódott a Közel-Keleten. A 2023. október 7-én, a Hamász által elkövetett terrorcselekmények és az izraeli hadsereg részéről adott rendkívül kemény katonai válaszok értelemszerűen csak növelték a feszültséget a régióban. A gázai háború miatt pedig…

Az Izrael és Irán közötti feszültség egyre csak fokozódott a Közel-Keleten. A 2023. október 7-én, a Hamász által elkövetett terrorcselekmények és az izraeli hadsereg részéről adott rendkívül kemény katonai válaszok értelemszerűen csak növelték a feszültséget a régióban. A gázai háború miatt pedig többször került konfliktusba a két regionális hatalom, Izrael és Irán. Ennek ellenére egyik fél sem tervez egyfajta “totális háborút” megvívni a másikkal. Cikkünkben megpróbálunk rávilágítani, hogy miért marad meg a proxyk és Izrael közötti “korlátozott háború”.

A Közel-Kelet politikai arcképe igencsak nehezen formálható. Gyakorlatilag az Izrael ellen vívott sorozatos arab koalíciók kudarca mellett kevés államok közötti háborút lehet sorolni. Még érdemes hozzátenni a Szaddam Husszein által vezetett iraki nagyhatalmi ambíciókat is. Ugyanis Szaddam nagyratörő álmai több háborút is eredményeztek (1980-88, 1990-91), amelynek köszönhetően Bagdad lekerült a regionális hatalmak listájáról. Ezzel pedig le is zárult az államok közötti közvetlen háborúk kora.

Az Egyesült Államok hidegháborús győzelme miatt egyedül maradt meg szuperhatalomként a nemzetközi porondon. Ennek köszönhetően Washington sikeresen tudta magát beágyazni a közel-keleti politikába. Irak példája demonstrálta, hogy egyáltalán nem érdemes közvetlenül konfliktusba kerülni olyan hatalmakkal, amelyek az Egyesült államok “védelme” alatt állnak. Izrael pedig egyértelműen ide sorolható.

Emiatt a térség meghatározó “soft power” központjai (az “iszlám világ” vezetéséért versengő Irán és Szaúd-Arábia) inkább próbálták meg sajátos módon megváltoztatni a közel-keleti status quot. Olyan eszközök, mint különböző milíciák, vallási iskolák és mozgalmak felállítása és pártok támogatása, mind ide sorolhatóak. Ebben Irán tűnik messze a legügyesebbnek. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy Teherán gyakorlatilag kijutott a Földközi-tengerig, továbbá, hogy még Szaúd-Arábiát is képes fenyegeti délről a húszik segítségével.



A teheráni vezetés nem hiába választotta ezt az utat. 1979-re, vagyis az iszlám forradalmat követően a síita teokrácia egyedül maradt a régióban. Iránnak gyakorlatilag egy dolgot kellett tennie a 20. században: túlélnie. A 2000-es években lezajló nagy átalakulások lehetővé tették azt a hatalmas iráni vezetésű hálózatot, amelyet ma is “ismerünk”. Irak szétverése, a szíriai polgárháború, az arab tavasz, Libanon, illetve Jemen instabillá válása mind egyfajta lehetőséget teremtettek az elszigetelt iráni vezetésnek hatalma kiterjesztésében. Értelemszerűen éppen ezen területek váltak "háborús övezetté” az amerikaiak és az iráni támogatású proxy szervezetek között.

Ezek mellett mindenképpen fontos Gázáról is szót ejteni, ugyanis a jelenlegi forró helyzet éppen ebből a régióból pattant ki. Izrael és a Gázában tevékenykedő radikális Hamász közötti háború egyértelműen rontott Irán és Izrael kapcsolatain.

A jelenlegi izraeli vezetés láthatóan Gáza teljes “megtisztítására törekszik”. Vagyis a Hamász és más szélsőséges csoportok megsemmisítésére. A probléma azonban ott kezdődik, hogy a borzalmas állapotok miatt a gázai lakosság továbbra is könnyebben hajlamos a radikalizmusra. Ez pedig rávilágít arra a problémára, hogy

még ha a Hamászt sikerülne is legyőzni, újabb szélsőséges szervezetek ütnék fel a fejüket Gázában. Gondoljunk csak a 2006-os palesztin választásra, a Fatah helyét átvette a Hamász és nem sikerült a megbékélés.

Vagyis Izraelnek a "totális győzelem eléréséhez” két lehetséges útja lehetne: az egyik a palesztin lakosság teljes elűzése a térségből. Ez a radikális válasz értelemszerűen újra elősegítené az arab/muzulmán országok és Izrael közötti kapcsolatok erőteljes romlását. Vagyis a már meglévő Ábrahám egyezmények könnyen zátonyra futhatnának. A másik út lehetne Gáza pacifikálása, amelyre elképesztő erőforrásokat kellene szánni Izrael részéről. Legyen szó a területen tevékenykedő rendfenntartó erők finanszírozásáról, illetve Gáza újjáépítéséről (lakhatás mellett a szociális ellátások is ide értendőek). Ezek nélkül Tel-Aviv igencsak nehezen fogja tudni “hosszútávon megoldani” a gázai kérdést.

Így látható, hogy Izrael hiába nyeri meg a gázai háborút fegyverekkel, ténylegesen nem tudja lezárni azt. Sokkal reálisabb forgatókönyvnek tűnik egy már meglévő, vagy éppen újabb palesztin szervezettel való megállapodás megkötése. A probléma azonban az, hogy jelenleg nincs ilyen.

Izrael azonban nemcsak a Hamász miatt aggódik, hanem az északon (Libanonban) lévő Hezbollah miatt is. A szervezet szinte már állami funkciókat is betölt, hiszen a síita párt rendkívül beágyazott Libanon területén. Izrael rendkívüli dilemmákkal küszködik, ugyanis az északon lévő radikális síita szervezet komoly nemzetbiztonsági kockázatokat jelent. Azonban egy Hezbollah elleni katonai akció még inkább aláásná Izrael amúgy sem fényes reputációját, ezzel tovább nehezítve a muzulmán világgal való “kiegyezést” (akár az Ábrahám egyezmények folytatását). Ráadásul már a gázai háború is komoly gazdasági terhet jelent az izraeliek számára, hiszen megközelítőleg 400 ezer főt kellett mobilizálni a munkaerő piacról (sokakat akár az IT szektorból). Egy Libanon elleni esetleges művelet további mozgósítást eredményezhetne, még jelentősebb gazdasági terhekkel. Emiatt várhatóan marad a kisebb rakétacsapásokkal való “adok-kapok”.

Irán számára előnyös volna, ha Izrael kemény válaszokkal szigetelné el magát az arab/iszlám világban. Az azonban már nem lehet Teherán érdeke, hogy Izrael teljesen megsemmisítse a proxy szervezeteit. Emiatt Teheránnak rendkívül nehéz megfelelő válaszokat találnia a jelenlegi helyzetre.

Egy közvetlen iráni-izraeli háború gondolata egyáltalán nem tűnik reális forgatókönyvnek. Egyik részről a két ország nem rendelkezik közvetlen határokkal, vagyis a konvencionális háború gondolata kifejezetten elképzelhetetlen. Másik részről Izrael atomhatalom. Harmad részről az Egyesült Államok és más nyugati hatalmak könnyen besorakoznának egy megtámadott Izrael mellé.

Emiatt sokkal reálisabb forgatókönyv, hogy Irán továbbra is “csak” a proxy szervezetei segítségével fogja támadni a régióban jelen lévő amerikai és izraeli bázisokat. Azonban Iránnak és proxy szervezeteinek vigyáznia kell, hogy ezek a csapások ne legyenek “túl provokatívak”. Ugyanis egy túlságosan kemény válaszra Izrael, vagy éppen az Egyesült Államok lehet, hogy hasonlóan “kemény” válasszal “kellene”, hogy reagáljon. Ennek köszönhetően borítékolható, hogy amíg Irán nem rendelkezik nukleáris arzenállal, addig kisebb, lokális csapások várhatóak.

Természetesen amellett sem szabad elmenni, hogy az iráni elnökválasztás eredménye alapvetően korlátozza az “erőteljes választ sürgetőket”. Ugyanis Maszúd Peszeskján győzelmével egy reformista került az ország élére. Az elnök a választási kampány idején a Nyugattal való kapcsolatok javítását emelte ki, mint elérendő célt.

Maszúd Peszeskján meggyőződése, hogy a Nyugat felé mindenképpen nyitni kell. A szankciók hatására ugyanis jelentős inflációval (31%), gyenge valutával (rossz cserearány), alacsony beruházási kedvvel és produktivitással lehet számolni. Várhatóan az új elnök megpróbálkozik a mélyponton lévő amerikai-iráni kapcsolatokon javítani. Fontos azonban látni, hogy geopolitikai okok és múltbéli sérelmek miatt az Izrael és Irán közötti ellenséges viszony továbbra is borítékolható. Ezen pedig az új elnök sem tervez változtatni.

Írta: Szabó Benceshutterstock_2469105167.jpg

Tetszett a cikk? Hasonló tartalmakért kövess minket a Facebookon