Matt Damon amerikai színész, aki több aktuális társadalmi, vagy politikai problémával kapcsolatban fejezte ki a véleményét az utóbbi időben, nemrég a #MeToo jelenséget kommentálta: úgy gondolja, hogy a feltételezett elkövetők kiüldözése a teljes filmiparból a „botrány” avagy „felháborodás kultúráját” jelentik. Kommentjei után a világhálón és a sajtóban is nekiestek a színésznek, és gyakorlatilag felemésztette az általa kritizált botránykultúra. Az esetet elemzi a Spectator szerzője, Brendan O’Neill.
„Valaki kifejezi aggodalmát a botránnyal kapcsolatban, aztán mielőtt még befejezhetné a mondanivalóját, a felháborodás áldozatává esik” – foglalja össze jelenséget O’Neill. A szerző szerint azonban Damon nemhogy elítélte, de meg is védte a #MeToo mozgalmat: „Csodálatos, hogy a nők képesek megosztani ezeket a történeteket, és ez rendkívül szükséges is” – fogalmazott a színész.
O’Neill úgy véli, hogy a botrány Damon két megjegyzése körül csúcsosodott ki: egyrészt, a színész szerint fontos nem egyenlő szinten kezelni minden szexuális visszaélést vagy zaklatást, másodszor pedig hiba lenne kijelenteni, hogy minden férfi aljas ilyen téren.
A szerző egyetért a színésszel, hiszen ami az első témát illeti: nem lehet egyenlőségjelet tenni egy udvariatlan komment, érintés, valamint a valós nemi erőszak között. „Fenntartani az erkölcsi, és nem mellesleg, jogi különbséget egyfelől az otromba viselkedés, másfelől pedig az erőszakos cselekedetek között, központi jelentősségel bír egy civilizált társadalomban” – fogalmaz O’Neill. Az előbbi kellemetlen viselkedés, az utóbbi azonban bűncselekmény, melyek összemosása mindenfajta erkölcsi megfontolás végével jár.
Damonnal szemben az egyik kritika az volt, hogy mindegy, milyen cselekedetről beszélünk a fentiek közül, mindegyik fájdalmat okoz. Azonban O’Neill felteszi a kérdést: „azért ezek másképpen okoznak fájdalmat, nem?”
Azzal, hogy egyenlőségjelet teszünk a kellemetlenség, és a bűncselekmények közé, sokszor akarat nélkül is elvitatjuk a valós nemi erőszakot elszenvedő áldozatok fájdalmát.
„A férfiak túlnyomó része, akikkel eddigi pályafutásom során dolgoztam, nem csinál efféle dolgokat” – fogalmaz Damon. Szerinte nem minden férfi udvariatlan, erőszakos és elnyomó. O’Neill szerint mivel „olyan gyakran bombáznak minket azzal, hogy a férfiak rosszak, utálják a nőket, erőszakosak, bárki, aki rámutat arra, hogy a férfiak többségére ezek a kijelentések egyáltalán nem érvényesek, nem meglepő módon, azonnal le akarják lőni”.
A szerző szerint Matt Damon nemhogy felháborító vagy vitatottnak nevezhető kijelentéseket nem tett, de minden megállapítás kétségbevonhatatlan. Épp ezért véli úgy, hogy a színésszel szembeni felháborodás hulláma egy új mélypontot jelent.
O’Neill zárásként figyelmeztet, hogy az igazság kimondása mára kockázatos vállalkozás lett, és a „felháborodás kultúrája szemernyit sem törődik olyan jelentéktelen ügyekkel, mint az igazság, vagy a szabadság.”
Szemlézte: Csepregi Dávid
