A populista pártok Európa-szerte tapasztalható népszerűségében a választópolgárok társadalmuk iránti elkötelezettségét kell meglátni, és alternatív megoldásokkal erősíteni kell a demokráciában való részvételüket − írja David Van Reybrouck belga író gondolataira támaszkodva Esther King a Politico Europe oldalán megjelent elemzésében.
A jogfosztottság érzése húzódik meg a nyugati választópolgárok dühe mögött. Az olyan populisták népszerűségének növekedése, mint Donald Trump az Egyesült Államokban, Geert Wilders Hollandiában vagy Marine Le Pen Franciaországban, illetve a Brexit-népszavazás és az azt követő elégedetlenség közös jellemvonása, hogy az ún. establishmentet képviselő politikusok kísérletet tesznek a vita és a párbeszéd lehetőségének megszüntetésére.
Van Reybrouck szerint a polgárok dühe nem jelent veszélyt a demokráciára nézve. Vélekedése szerint ez egy jelzés, ami mutatja az emberek elköteleződését és hajlandóságát a társadalmukkal való foglalkozásra. Ennek a „szögesdrótba csomagolt ajándéknak” a kicsomagolásához kell megtalálni a megfelelő utat.
A cikk szerint Van Reybrouck a 2010-2011-es belga politikai válság nyomán fogalmazta meg gondolatait, mikor az ország választott tisztségviselői 541 napig nem tudtak kormányt alakítani. Az a gondolat, mely szerint a választópolgárok csupán minden negyedik vagy ötödik évben kapnak lehetőséget véleményük kifejtésére egy szavazólapon, egyszerűen abszurd és ellentétes hatást vált ki a társadalomban. „A demokrácia lényegét tekintve az emberek egymással való párbeszédét jelenti”, ezzel szemben Van Reybrouck szerint a mi demokráciáink nagyon csöndesek lettek. A cikk szerint az eltérő vélemények kifejtésére alkalmas, részletekbe menő viták kialakítására nincs lehetőség.
Nem csupán arról van szó, hogy az emberek némának érzik magukat, hanem arról is, hogy valóban némák. Európa-szerte a kormányzatok egyre több haraggal találják szembe magukat, olvasható az írásban, majd a szerző hozzáteszi, a „populizmus elleni támadások olyannyira elkeseredettek voltak, mint maguk a célpontok”. Miközben a düh kifejeződési formáit úgy állítják be, mint a tudatlan, tájékozatlan tömegek megnyilvánulásait, addig az „elit és a szélesebb néptömegek közötti szakadék egyre nő”.
A szerző Van Reybrouckra támaszkodva megállapítja, hogy az elégedetlenség és a frusztráció növekedése beépül a populista retorikába. „A legegyszerűbb feladat ma egy politikus számára az, hogy populista vezető legyen.”
Elképzelhető, hogy a népszavazás intézménye eszköz lett a politikusok számára, amellyel a választókat akarják meggyőzni véleményük meghallásáról, „mindez azonban az irányítás illúzióját kelti csupán”. A Brexit kapcsán az elemzés arra világít rá, hogy a szavazókkal elhitették, számít a voksuk − azonban a referendumot és az eredmények összesítését követően hamar elvesztették a beleszólás jogát abba, hogyan hajtsák végre a döntésüket. Van Reybrouck véleménye szerint a népszavazás a populisták játéka lett; és amennyiben elutasítjuk a demokrácia intézményének a kor követelményeihez való igazítását, hamar eljön „a demokrácia vége”.
A 2011-es belga belpolitikai válságot követően Van Reybrouck elindította a G1000 elnevezésű, a részvételi demokráciával kísérletező programot, melynek keretein belül véletlen módon kiválasztott embereket kértek fel arra, vitassák meg a belga politikai krízis megoldására vonatkozó elképzeléseiket. A cikk szerint az olyan válságokon keresztülment kisebb európai államok, mint Belgium vagy Izland, jóval hajlandóbbak az újításra, és a részvételi demokrácia mechanizmusainak laboratóriumaiként funkcionálhatnának.
Az elemzés felhívja a figyelmet arra, hogy az elképzelés nem a választások „lottósorsolással” való helyettesítését jelenti. A kísérlet olyan módszerek kidolgozására ad lehetőséget, melyek révén a polgárok szavát ténylegesen be lehet vonni a demokratikus működés folyamatába. Van Reybrouck szerint a „demokráciák időzített bombák lettek”, amellyel ha nem kezdenek semmit, megnyitja a kapukat az anarchiához.
Szemlézte: Árpási Botond
