Barack Obama külpolitikai eredményeinek maradandóságát sokban befolyásolja a november 8-án megválasztott új elnök és az amerikai törvényhozás viszonya, együttműködésre való hajlandóságuk.
Az amerikai elnökválasztások közeledtével a nemzetközileg legtekintélyesebb médiumokat és egyéb sajtóorgánumokat a republikánus és a demokrata elnökjelöltek, Donald Trump és Hillary Clinton utolsó, a hétvégén tartott kampánybeszédeik tematizálják. Habár másfél hete a volt külügyminiszter Clinton bőven 7 százalékpontos előnyre tett szert republikánus ellenfelével szemben, az elmúlt héten történt események következtében a közvélemény-kutatások először szoros, fej-fej melletti eredményről tanúskodtak, vasárnapra a demokrata aspiráns 3-4 százalékpont körüli előnyre tett szert.
Ugyanakkor a keddi választás még nem dőlt el előre. Az elnökválasztási kampányt számos kritika érte abból a szempontból, hogy a jelöltek programjukban, valamint a három televíziós vitában is viszonylag keveset foglalkoztak a külpolitikai kérdésekkel (így az a médiában is kisebb figyelmet kapott). Azonban több elemző is a két elnöki ciklust kitöltő Obama-adminisztráció „hagyatékáról” beszél, miután a demokrata elnök és kormányzata külpolitika vonatkozásában sok felmerülő nehézséget nem tudott megoldani, illetve a tervektől eltérően tovább komplikálódtak az események (amellett természetesen, hogy sok pozitív eredményt is produkált az adminisztráció).
Az USA a hidegháborút követően kialakult, s habár az azóta eltelt negyedszázadban a világhatalmi erőegyensúlyok megoszlása némileg módosult, „globális hegemón” szerepéből adódóan a legtöbb térségben a világban jelen van, és a főbb regionális konfliktusokban aktív szerepet kell vállalnia (nemzetközi szervezetek révén, mint az ENSZ, vagy koalíciók vezetése és támogatása révén, mint az IS elleni harcban). Ebből adódóan merülhet fel a kérdés: vajon miért nem játszottak, ha nem is központi, de meghatározó szerepet a külpolitikai aspektusok a 2016-os elnökválasztások során? (Nem mellékesen, Hillary Clinton volt külügyminiszterként tapasztalataiból kiindulva számos vonatkozásban ezen a téren akár legyőzhette volna Trumpot a viták során.)
A Foreign Policy elemzése szerint Obama célja azoknak a programoknak, terveknek (szakpolitikáknak) az „átnyomása”, amelyeket Clinton győzelme esetén a szükséges „politikai tőke” hiányában nem tudna megvalósítani. Abban az esetben azonban, amennyiben Donald J. Trump lesz az elnök, Obama a lehető legtöbb elképzelését és (törvény)kezdeményezését igyekszik „bebetonozni”.
Azok a nehezen tető alá hozott egyezmények, melyeket az iráni nukleáris programról, vagy a kubai diplomáciai kapcsolatok újraélesztéséről szólnak, könnyen romba dőlhetnek Obama utódja, illetve a Kongresszus révén (a republikánus képviselők novemberben dolgoztak ki egy javaslatot, melyben 10 évre visszaállítanák a Teherán ellen hozott szankciókat). Obama kritikusai szerint az iráni egyezmény a „legsebezhetőbb pontja az elnök külpolitikai örökségének”.
Az Európai Tanács külkapcsolatokkal foglalkozó kutatás-vezetője, Jeremy Shapiro szerint Európában az Egyesült Államokat sokáig egy olyan nemzetnek tekintették, amely „nem tiszteli a jog uralmát, sem a szövetségesei érdekeit”. Shapori úgy látja, Obama ezen a kialakult szemléletmódon sokat változtatott elnöksége elején, oly mértékben, hogy „majdnem teljesen elfelejtettük, hogy valaha megtörtént”. Vélekedése szerint Trump ezt az örökséget hamar aláásná.
2016 júliusában Obama nyilvánosságra hozott egy példátlanul részletekbe menő irányelveket tartalmazó „szakpolitikai útmutatót” a dróntámadások szabályairól, a fogva tartásról stb. Azonban mivel ennek a terrorelhárítással kapcsolatos forgatókönyvnek a szabályai meglehetősen hiányosan vannak jogi keretbe foglalva, nagy az esély rá, hogy a következő főparancsnok ezeket a rendelkezéseket megszünteti, vagy a visszájára fordítja.
A kereskedelempolitika terén tett kísérletek is igen kedvezőtlen végkimenetelre számíthatnak: két kereskedelmi egyezmény, mely Obama gazdasági örökségének számítana, a TPP (Trans-Pacific Partnership) és a TTIP (Transatlantic Trade and Investment Partnership) kudarcra ítéltetett.
A november 8-i választásokon győztes elnök-aspiráns személye tehát döntő módon befolyásolhatja, hogy az Obama két ciklusa alatt megkötött és tárgyalás alatt álló egyezmények, a végleges jogszabályi formára váró terrorelhárítás-forgatókönyvek, illetve katonai hadi vállalkozások új irányt vesznek-e majd, avagy Obama örökségeként végső formát nyernek, illetve a fegyveres konfliktusok hasonló szellemben való kezelése megoldásra találnak-e.
Szemlézte: Árpási Botond
