Mario Draghi olasz miniszterelnök eddigi teljesítményeit elemzi Dario Cristiani a World Politics Review hasábjain.
Draghi az év elején került az olasz kormány élére, miután az akkori koalíció az egyik legkisebb párt követelései és makacs viselkedése miatt összeomlott. Sergio Mattarella elnök a politikai válság elkerülése érdekében a párt nélküli, volt Európai Központi banki vezetőt nevezte ki kormányfővé, aki végül egy széles koalíciót (a baloldali 5 Csillag Mozgalomtól a jobboldali Salvini által vezetett Lega-ig) épített fel parlamenti többsége biztosításához. Cristiani szerint kezdetben sokan lebecsülték Draghi-t és azt várták, hogy egy technokrata kormányzást folytat majd.
Egy olyan emberről van ugyanis szó, akinek nincs pártja, s megválasztott tisztséget sem töltött be soha.
Akik ebben hittek hamar csalódniuk kellett. Már a kormányának összetételénél megmutatkozott, hogy Draghi igen komoly tárgyalási tapasztalattal rendelkezik, hiszen végül nem szolgáltatta ki magát az egymás ellen (is) harcoló politikai formációknak. A lap szerint egy sajátos tárgyalási formát alkalmazott, amelynek hála a saját bizalmi embereit tudta a számára legfontosabb miniszteri pozíciókba ültetni, nem pedig pártkatonákat.
Draghi legnagyobb előnye a tapasztalata és a személyét övező tisztelet. Ez igaz mind Rómában, mind Brüsszelben. Az EU-val szemben így keményebb fellépést is felvállalhat. Az előző olasz kormányok erre nem voltak képesek, hiszen attól féltek, hogy a Brüsszellel való izmozás miatt euroszkeptikusnak fogják őket tartani odahaza, ami csak ártana a népszerűségüknek. Draghi-ra azonban a múltja miatt senki nem mondhatja azt, hogy ellenezné az európai projektet, így a személye és politikája e szempontból védve van. Draghi-nak tapasztalata révén további előnyei is vannak más olasz politikussal szemben, hisz
Frankfurtban töltött ideje alatt alaposan kiismerhette az EU politikai-és döntéshozatali rendszerét, valamint komoly kapcsolati hálót tudott felépíteni.
A cikk kiemeli, hogy az olasz kormányfőt nem lehet politikusnak hívni a szó klasszikus értelemében, de ez nem azt jelenti, hogy a múltban ne hozott volna politikai döntéseket. Az EKB élére is mindenképp a politika miatt került, s az itt tanúsított döntései is egyértelműen politikai indíttatásúak voltak.
Olasz miniszterelnöki kinevezésével sokan azt várták tőle, hogy gazdasági tapasztalatainak hála kivezeti országát a válságból. Ennek egyik kulcseleme a közös Uniós újraépítési alap. A Draghi-kabinet egyik nagy érdeme, hogy Olaszország óriási összeget tudott kilobbizni magának (csaknem 191 milliárd eurót a teljes 750 milliárdos keretösszegből).
De miért is hagyták az olasz pártok, hogy egy „külső” szereplő kerüljön a miniszterelnöki bársonyszékbe?
Ez egyrészt ismét Draghi személyes reputációjával magyarázható, hisz Olaszországon belül sem érte meg támadni a volt bankvezért. Másrészt a nemrég meghozott politikai reformok miatt nem tolongtak a pártok a kormányalakításánál. Ezek értelmében ugyanis a következő, 2023-as választáson már nem 945, hanem „csak” 600 honatyát választhatnak meg az olaszok. A képviselői helyek redukálása miatt a legtöbb párt és politikus behúzta a vészféket, mert attól fél, hogy ha megbukik ez a kormány(alakítás) is, úgy az ő pozíciója is veszélybe kerül. A cikk kiemeli, hogy ironikusan ez esetben éppen annak az Öt Csillag Mozgalomnak van a legnagyobb vesztenivalója, amely kezdeményezte az egész reformot.
Elemzők szerint az olasz pártpolitika mindezek ellenére hamarosan ismét aktivizálódik, hiszen 2022 februárjában önkormányzati választásokat tartanak az országban. Kérdéses, hogy a kormánypártok kockáztatják-e majd a koalíció egységét egy római vagy milánói polgármesterségi székért cserébe.
Szemlézte: Lukács Zoltán Marcell
