Az idősebb George Bush halálát övező nosztalgiának számos forrása van: a világháborús generáció és a kihalófélben lévő katona-politikusok iránti csodálat, a média szokásos elkésett tisztelete a mérsékelt republikánusok iránt, a két Bush külpolitikájának mérlege közti különbség, vagy a kontraszt a Fehér Ház mostani lakója és bármilyen tiszteletreméltó politikus között. Ross Douthat cikke a New York Times-ból.
A nekrológok közül azonban két kritikusabb hangvételű írás jutott közelebb annak megfejtéséhez, hogy mit is vesztettünk el. A The Atlanticban Peter Beinart Bush-t mint az utolsó olyan elnököt mutatta be, akit mindkét politikai tábor legitimnek tekintett, a szexbotrányok által zilált, a többségi választást elvesztő vagy a fehérek által lenézett fekete elnökök kora előtt. Ugyanitt Franklin Foer pedig a Bush-nosztalgiát „az új-angliai bentlakásos iskolákban és a Yale titkos diáktársaságaiban nevelődött establishment iránti nosztalgiának” tudja be, „akik azzal a tudattal léptek ki a világba, hogy a név kötelez, és akik több mint egy évszázadon át az amerikai kasztrendszer legtetején helyezkedtek el. Ez a világ elmúlt, de az emberek, úgy tűnik, arra vágynak, bár ne így történt volna.”
Ezeket a véleményeket összegezve kijelenthető, hogy Amerika arra az elveszett vezető osztályra vágyik, amelyet széles körben legitimnek tekintettek, és amely a ma annyira hiányzó bizalom forrása is volt a társadalomban.
Egyszerűbben szólva, az amerikai kultúrát oly sokáig meghatározó fehér angolszász protestáns elitet hiányoljuk, mert érezzük, hogy az érdemalapú, sokszínűbb, szekuláris utódaik nem kormányoznak olyan jól.
Foer megállapítja, hogy ez a nosztalgia nagyrészt nonszensz, hiszen a régi elit gyakran volt bigott: jól öltözött imperialistáként mosták kezeiket, miközben a piszkos munkát beosztottjaik végezték el, és céljuk sokszor csak pozíciójuk megőrzése volt. „Akik ezt az elitet siratják, sirassák a kudarcaikat is” – írja.
Ennek ellenére az érdemalapú társadalom korának fontos tanulsága, hogy befogadó és demokratikus elitet nehezebb építeni, mint gondolnánk, sőt, talán a fogalom maga is önellentmondás. Be lehet engedni a nőket az egyetemek titkos társaságaiba, vagy helyezhetjük előrébb az érettségi eredményeket az ajánlásoknál, de a felsőbb osztályok így is magukat termelik újra. Ráadásul ez az elit ugyanazt a taktikát használja például a jól teljesítő ázsiaiak kizárására, mint amit a zsidók ellen alkalmazva már jól ismerünk– mindössze kevésbé nyíltan a célokat és eszközöket illetően.
Ha tehát néhányan mégis siratják a Bush-féle elitet, az valószínűleg abból a felismerésből ered, hogy utódaik a hasonlóság ellenére néhány erényüket mégsem örökölték. Ilyenek például az a mértékletesség és kegyesség, amely az elit gyermekeit szolgálatra és nem csak sikerre nevelte, és ami Bush-t is elküldte a frontvonalba a munkásosztály gyermekei mellé.
Ilyen erény volt az a kozmopolitanizmus is, ami sok szempontból autentikusabb volt, mint a mostani külsőségeket értékelő rejtett egyformaságunk, és amely bár együtt létezett a fehérek rasszizmusával, képes volt átlépni azt, hiszen minden egyes bigottra jutott valaki, aki jobban ismerte az Amerikán kívüli világot, mint a mai felszínes multikulturalisták.
A kegyes kötelesség és a kozmopolitanizmus egyvelege pedig megalkotta azt a hatékonyan működő államgépezetet, ami a hatvanas évekig egyedülállóan sikeres volt, és amelyhez nem foghatóak a Bush utáni vezetőink.
Nem kell tehát az establishment feltétlen rajongójának lennünk, hogy az alternatívákhoz képest értékeljük a vezetésüket. Az érdekes kérdés inkább az, mi okozta a vesztüket.
A régi elit térvesztését gyakran az amerikai demográfia megváltozásának szükségszerű következményeként állítják be, és bár ehhez a változáshoz kétségtelenül hozzájárult a vietnami kudarc és a vallásosság visszaszorulása is, a döntő tényező valószínűleg az angolszász protestánsok utolsó valódi generációjának azon hite volt, hogy az új, érdemeken és szekularizáción alapuló rend magasabb rendű lesz, mint az övék. Ilyen értelemben a régi elit mintegy felszámolta önmagát.
A szerző nincs meggyőződve arról, hogy ennek az önmegtagadásnak jót tett a kor, inkább úgy véli, a '60-as és '70-es évek elitjének tudatosan kellett volna több eltérő hátterű személyt és nőket a sorai közé engednie annak érdekében, hogy az átalakulás közben megőrizhessék tradicionális értékeiket. Ennek a hozzáállásnak valószínűleg politikai hatása is lehetett volna, például más irányba terelve a Republikánus Pártot, mint amilyennek ma ismerjük.
Ebből kiindulva az elit iránti nosztalgia egy radikálisabb politikai elképzelés alapja is lehet. Mint Helen Andrews 2016-ban írta, az elitnek nem kellene félnie attól, hogy valódi arisztokráciává váljon és felvállalja az ezzel járó különleges kötelességeket is − letéve arról az illúzióról, hogy mivel inkább érdemeik alapján választódnak ki, az egész országot képviselik.
Ez az ötlet eretnekségnek hat a mostani elit számára – miközben a legtermészetesebb volt az egykori fehér angolszász protestáns establishment szemében. Ha szeretnénk valamit tanulni ettől a generációtól, az ötlet újrafelfedezése jó kezdet lehet.
Szemlézte: Bálint Janka
