Egy európai számára Amerikába látogatni mostanában olyan, mint egy vizit a fogorvoshoz: a szájunk tátva, bajt érzünk, és rossz szájízzel távozunk. Ivan Krastev washingtoni látogatásának élményéről számol be a New York Times-ban.
A szerző nemrégiben három hónapot töltött Washingtonban, a Henry Kissinger program ösztöndíjasaként, mint külpolitikai elemző. Feladata látszólag az volt, hogy értelmet találjon a kialakult káoszban, ennek ellenére zavarodottabban távozott, mint ahogy érkezett
Tapasztalata szerint Amerikát pusztítóan megfertőzte a politikai polarizáció, és Washingtonban az emberek nem tudnak másról beszélni, mint Trump elnökről, összeesküvés-elméletek forognak közszájon és a beszűkült látásmód egyre terjed.
Az egyetlen csoport, akik nem beszélnek Trump elnökről azok, akik neki dolgoznak. A szerző előző látogatásaikor a kormányzati dolgozók szívesen tárgyalták meg vele az aktuális külpolitikai kérdéseket – most minden Fehér Ház-beli dolgozó kitér a válaszok elől, mintha attól tartanának, kiderül, hogy még a magas pozíciójú tisztségviselők se tudják, mit fog tenni az elnök a következő pillanatban.
Akik mégis hajlandóak beszélni, a Nixonéhoz hasonló unortodox külpolitikát adnak elő – de kétséges, ki lenne a Kissinger Trump mellett.
A kormányzati tisztségviselőkkel ellentétben az elnök kritikusai örömmel beszélnek egy európaival – nehéz felmérni, melyik fél végzi a pszichoanalízist és ki a páciens. Ezek a hangok Washingtonban nagyjából ugyanazt állítják: hogy Trumpból csak a véletlen csinált elnököt, a kisebbséget képviseli, az oroszok választották meg és előbb-utóbb ki lesz téve a Fehér Házból.
Ez hasonló ahhoz, amit Európa remél a Trump-elnökségtől: hogy minél hamarabb vége lesz, és a dolgok visszatérnek a normális kerékvágásba.
Ez azonban nem igaz. Ha egy üzenetet visszahozhat a szerző Európába, akkor az ez: a Trump utáni világ soha nem lesz olyan, mint előtte volt. Trump külpolitikai lépései egy trumani időszakéhoz hasonlítanak, amikor Amerika nagyon rövid idő alatt változtatott drasztikusan a világpolitikában elfoglalt helyén.
Az egyik hosszú távú változást hozó tény, hogy az amerikaiak már nem hiszik, hogy kivételesek lennének, és lemondtak az eddig őrzött erkölcsi kötelességükről, hogy jobbá tegyék a világot. A fiatalok szerint Amerika nem sokkal jobb, mint bármelyik másik ország a világon, míg Trump szerint a globális dominancia megőrzése érdekében egyszerűen aljasabbnak kell lenni a többieknél.
Másodsorban, mostanra az amerikai külpolitika fő mozgatóerejévé a Kínával való vetélkedés vált. Pártokon átívelő konszenzus övezi a véleményt, hogy Kína 2001-es csatlakozása a WTO-hoz hatalmas hiba volt, és ha most nem sikerül megállítani Kína terjeszkedését, holnap talán már túl késő lesz. A kínai piacbarát, big data-t felhasználó elnyomó rendszer ugyanis talán a Szovjetuniónál is nagyobb veszélyt jelent a liberális demokráciákra. Bár Európában gyakran hallani a hidegháború iránti nosztalgiát, amikor Nyugat-Európa és az USA egy fronton harcoltak a szovjetekkel szemben, az amerikaiak nem osztják ezt a nosztalgiát. Ők most a Kína elleni háborújukhoz keresnek szövetségeseket, és ez nem érdekli Európát.
Tragédiát jelentene, ha Európa nem tudatosítaná, hogy az Amerikával való kapcsolatát mostantól Kína határozza meg. A Washington és Peking közti választás pedig valószínűleg fájdalmasabb lesz, mit egy fogorvosi látogatás.
Szemlézte: Bálint Janka
