Később elítélte a palesztin vezető kijelentéseit, de eleinte Olaf Scholz csak hallgatott, miközben Mahmúd Abbasz izraeliek által elkövetett holokausztról beszélt a közös sajtótájékoztatójukon augusztus 16-án. Az arcára kiülő zavarodottság hű tükre a német szociáldemokraták évtizedes, furcsa viszonyának a palesztin radikális csoportokhoz.
A Német Szövetségi Köztársaság a holokausztért való kompromisszummentes vezeklés jegyében kezdte meg újjászülető életét 1949-ben. Már az első kancellár, Konrad Adenauer elismerte, hogy a német népnek a háború után is viselnie kell a felelősséget hatmillió zsidó kiirtásáért, és ennek megfelelően komoly jóvátételt fizettek a szintén frissen újjászületett Izrael Államnak. 1965-ben a diplomáciai kapcsolatokat is felvették, számos arab államhoz fűződő kapcsolataikkal fizetve. 1967-ben is maximálisan Izrael-párti álláspontot foglalt el a nyugatnémet politikai világ és a sajtó egyaránt.
Azonban az NSZK-t nemcsak egyféle hatás mozgatta a hidegháború éveiben. Az Izraellel való jó kapcsolat, a zsidóság kárpótlása és támogatása a „Nyugat-barát” külpolitikai csomaghoz tartozott,
a NATO melletti elköteleződéshez. Azonban a nyugatnémeteknek megvoltak a sajátos helyi problémáik. Ilyen volt a keleti blokkal való meglevő határfeszültség. No, nem az NDK és az NSZK határa volt a kérdés, hanem az a tény, hogy Sziléziát, Kelet-Poroszországot és Pomerániát a Szovjetunió és Lengyelország között felosztotta Sztálin. Ezt a határváltozást a nyugatnémet kormány hivatalosan sohasem ismerte el, s ez erőteljesen elhidegítette a keleti blokkal való viszonyt, még hidegháborús viszonylatban is. A német megosztottság és elszigetelődés nagy tehertétel volt a német társadalomnak és gazdaságnak, s ezért a keleti blokkal is szükség volt egyfajta kiegyezésre. A Szovjetunió azonban az arab államok mögött állt – így nem volt elkerülhető az arabok felé való enyhülés sem.
Ezenkívül Németországban is nagyobb lendületet vettek az 1960-as második felében a pacifista, baloldali, antikolonialista mozgalmak, amelyek az 1967-68-as diáktüntetésekben érték el csúcspontjukat, s legradikálisabb elemeik megalakították a nyugatnémet Vörös Hadsereg Frakció terrorszervezetet is.
A baloldali csoportok gyarmatosító hatalomként értékelték Izraelt, s elítélték a nyugatnémet kormány által neki nyújtott támogatást.
Ennek megfelelően az első szociáldemokrata kormány Willy Brandt 1969-ban kezdődő kancellársága alatt elkezdett enyhén elmozdulni a kompromisszummentes Izrael-támogatástól. 1972 szeptemberében palesztin terroristák számos izraeli sportolót mészároltak le a berlini olimpián, azonban Willy Brandt nem állt ki egyértelműen és teljes mellszélességgel a zsidók mellett. A németek, saját szuverenitásukat védve, nem engedtek be például az országba izraeli különleges alakulatokat a helyzet megoldására. A német alakulatok aztán alaposan leszerepeltek, veszni hagyva az összes túszt.
Nyugat-Németország szállított fegyvert Izraelnek a Yom Kippur-i háború alatt kialakult válsághelyzetben, s aztán az arab olajembargó célpontjává is vált. 1974-ben a szociáldemokrata kormány megbukott, s az arabokkal való olajjal kapcsolatos egyezkedést a kereszténydemokratáknak kellett magukra vállalniuk. Azonban a szociáldemokraták kapcsolatai inkább csak erősödésnek indultak az antikolonialista mozgalmakkal. A párt valamilyen szinten igyekezett kifogni a szélsőbal vitorlájából a szelet, s ennek megfelelően kapcsolatot keresett a harmadik világ szocialista pártjaival. Maga Willy Brandt 1976 után a Szocialista Internacionálé elnöke lett, amely egy szovjet típusú szocializmustól eltérő baloldaliságot kívánt terjeszteni. 1979-ben ebben a minőségében
a volt német kancellár hivatalosan találkozott Jasszer Arafattal, akinek a Palesztin Felszabadítási Szervezet néven ismert csoportja gyakorlatilag folyamatos terrorhadjáratot folytatott Izraellel szemben.
Brandt gesztusát úgy is lehetett értelmezni, hogy normalizálni és a fegyveres cselekményektől távolítani akarja a PFSZ-t, azonban ez nem sikerült. A Szociáldemokrata Párt választói bázisa pedig még inkább a PFSZ támogatása felé lökte a német szociáldemokratákat, miután 1982-ben az izraeli hadsereg szövetségesei, libanoni maronita milíciák több ezer palesztint mészároltak le egy libanoni menekülttáborban.
A szocialista szálak, a baloldal körében növekvő Izrael-ellenesség és az arabok megbékítését célzó politika a palesztinokkal meglevő szálak fenntartására sarkallták a német szociáldemokratákat.
Még 2012-ben is a Fatah palesztin radikális párttal fenntartott kapcsolat megvédésére kényszerült az SPD.
A szociáldemokraták szempontjából érthető választás a palesztinok támogatása. Az „elnyomott népek” segítésére sarkalló nézetrendszerük és a hidegháborús manőverezés olyan hálózatokat épített fel számukra az arab világban, amiket most nehéz elengedniük. Más kérdés, hogy mi lesz mindebből, mi lesz a párt sorsa Németországban és a nyugati világban, ha a német kancellárt a szépen felépített történeti kapcsolatrendszere oda sodorja, hogy antiszemita kijelentéseket hallgat végig egy vele közös sajtótájékoztatón. S hogy mindez mekkora, s mennyire szükségtelen réseket üthet a Nyugat morális fölényén.
Írta: Farkas Dániel
Források:
Buttner, Friedemann: „German Perceptions of the Middle East Conflict: Images and Identifications during the 1967 War” Journal of Palestine Studies, 1977/2 66-81.
Pentti Vaananen: „Fostering peace through dialogue: The international social democratic movement and the Israeli-Palestinian conflict” Regions&Cohesion, 2012/3, 166-177.
Tetszett a cikk? Hasonló tartalmakért kövess minket a Facebookon
