Manapság az egyik legfurcsább dolog a kelet-nyugati kapcsolatok terén a keleti vezetők nyugati kultúrához való vonzódása és egyben annak gyűlölete. Victor Davis Hanson a National Review oldalán megjelent cikkében arra a kérdésre keresi a választ, hogy vajon mi vezethetett azon közéleti szereplők és politikusok nyugatellenességéhez, akik fiatalabb korukban akár több évig is Amerikában vagy éppen az európai kontinensen éltek.
Az egyik legtipikusabb esete ennek az ellentmondásnak Szajjid Kutb, a Muszlim Testvériség egyik egyiptomi vezére példáján látható. Kutb kétévi amerikai tartózkodása szolgált alapul a nyugatellenes gondolatoknak, amelyek később nagyban inspirálták az Al-Kaida Amerika-ellenes retorikáját, valamint az iszlám jelenlegi radikális ágazatait.
Hanson számos vezetőt említ, akinek hasonló a története. Ott van például Muhammad Murszi, Egyiptom egyik korábbi elnöke, aki jelenleg börtönben ül. Murszi több mint nyolc évig tanult, majd dolgozott az Egyesült Államokban, emellett a gyerekei is amerikai állampolgársággal rendelkeznek. Ő volt azonban az, aki Kutb nézeteit a valóságba is át akarta ültetni egy teokratikus rendszer keretein belül. De ha valaki ennyire ellenzi a nyugati kultúrát, miért él évekig mondjuk Amerikában, vagy miért hagyja a gyerekeinek, hogy felvegyék az ország állampolgárságát?
Ezt egyfajta beavatási szertartásnak nevezi a szerző, amelyen át kell esnie minden Amerikát élesen bíráló vezetőnek. Nem történt ez máshogy Javad Zarif, Irán jelenlegi külügyminisztere esetében sem. Zarif a nyolcvanas évek végétől kezdve tizenegy évet töltött Amerikában − nem csoda, hogy nem tért haza az Irán és Irak között húzódó céltalan és számos áldozatot követelő háború alatt. Az évek alatt megszerzett magas szintű angoltudása révén ő tárgyal Amerikával a nukleáris megállapodások ügyében. Fontos látni azonban, hogy épp annak a rendszernek köszönheti a nyelvtudását, amelyet szeretne aláásni. Ám valószínűleg sosem ment volna külföldre, ha az Egyesült Államok úgy bánt volna az irániakkal, ahogy Irán bánik az amerikaiakkal és saját állampolgáraival.
A lista folytatódik: Mohamed Atta, egyike azon terroristáknak, aki a 9/11-es támadást végrehajtották, egy évtizedet töltött Németországban, de Imram Khan, a hírhedt sportoló is ide sorolható, aki fényes karriert futott be Nagy-Britanniában. Khan nyugdíjba vonulása után a pakisztáni politikai színtéren tűnt fel, ahol felszólalásaiban nyílt ellenszenvvel beszél a Nyugatról, és olyan hivatalokra pályázik, amelyek a Talibánnal való szorosabb kapcsolatra és az Iszlám intézményesítésére törekszenek.
A világ számos nyugatellenes közéleti szereplője valójában a Nyugaton tanult, nyugati rokonai vannak, a nyugati egészségügyi ellátást veszi igénybe és nagy általánosságban azokat a nyugati szokásokat veszi fel, amelyet állítása szerint annyira gyűlöl.
A szerző szerint számos magyarázat van erre a jelenségre. Ezek közé tartozik például a kisebbrendűség érzése. Egyik keleti vezetőtől sem látunk hálát vagy köszönetet azért, hogy lehetőségük nyílt egy liberális oktatási rendszerben tanulni olyan környezetben, ahol alkotmányos keretek védik a szabadságjogokat. Hazatérve viszont szinte semmilyen formában nem nyilvánul meg a nyugati neveltetés, sőt, épp ellenkezőleg: elég népszerű az a gondolat, hogy a romlott Nyugat hatására távolodtak el átmenetileg az Iszlám tisztaságától.
Emellett a düh is megjelenik: Pakisztán vagy Irán helyzete miért ennyire zavaros, és Kaliforniáé miért nem? Egy kívülálló számára a különbség nyilvánvalóan abból adódik, hogy az előbbi országokban nincsenek alkotmányosan védett emberi jogok, nem kiegyensúlyozott a kormányzás, hiányzik a magántulajdon védelme, a nemek közötti egyenlőség, a vallási tolerancia. Amerikában viszont ez mind megvan, aminek köszönhetően egy messze biztonságosabb, jómódúbb és élhetőbb állam Iránnál. A kisebbrendűségi érzésből fakadóan állandó mutogatás és bűnbakkeresés zajlik: Egyiptom, Irán, vagy Pakisztán is lehetne jómódú ország, ha a gyarmatosítás, imperializmus és a kizsákmányolás nem tette volna tönkre őket.
Ráadásul azok a fiatalok, akiket Amerikában taníttatnak, nem sokat érzékelnek a valódi viszonyokból. Nem hagyják el túl gyakran az egyetem területét, így nem nagyon van lehetőségük az átlagos amerikaiakkal való találkozásra. Ehelyett egy mesterséges környezetben nevelkednek, ahol leginkább egy eléggé sajátos, baloldali Amerika-ellenességgel és kiábrándultsággal találkoznak. Ezt általában kétféle reakció követi: ha még az amerikaiak sem állnak ki a saját kultúrájuk mellett, akkor az a kultúra nem érdemli meg, hogy megvédjék; valamint kialakul egy ellenérzés a nyugatiakkal szemben, akik velük ellentétben egyáltalán nem büszkék a saját civilizációjukra.
Hanson a cikk végén egy veszélyes dologra hívja fel a figyelmet. A nyugatiak úgy gondolják, hogy ha bármilyen külföldi elitcsemetét szívesen fogadnak egyetemeiken, liberális értékrendet közvetítve és abba integrálva őket, közelebb tudják hozni a keleti mentalitáshoz a Nyugatot. De ennek leginkább az ellenkezője igaz. Az ehhez hasonló vendégszeretet megvetést szül, érthető és egyszerre furcsa okokból kifolyólag. A liberálisok úgy gondolják: azzal, hogy az ő eszmerendszerük szerinti neveltetést kapnak a keletről érkezők, ők is liberálisabbá válnak egyfajta nyugati módon, ezáltal akár barátok vagy szövetségesek is lehetnek. De amit a liberálisok nehezen értenek meg, az az, hogy a nyugati szabadosság és tolerancia magas foka a keleti civilizációkban komoly határokat feszeget. Így tehát amikor a nyugatias nyugat-ellenes (westernized anti-western) szereplőkről beszélünk, nem árt azzal tisztában lennünk: minél többet tudnak arról, hogy a saját országukban hogyan viselkednek, mit gondolnak a nyugatiak, annál kevésbé lesznek elfogadóak a nyugati kultúra irányába.
Pallagi Petra
