Bryan Caplan az Atlanticba írt cikket arról: szerinte az amerikai fiatalok többsége nem hoz ki eleget az egyetemen eltöltött idejéből, ezzel lényegében feleslegessé téve azt. A közgazdász szerző utóbbi 40 évét iskolában töltötte − vagy diákként, vagy tanárként − ennek ellenére, vagy éppen ezért úgy érzi, hogy az egyetem „hatalmas pénz- és időpazarlás”.
Bár a főiskolai végzettséggel rendelkezők fizetése 73%-kal magasabb a csak középiskolát végzettekénél, a szerző szerint az igazi kérdés nem az, hogy megtérül-e az egyetem, hanem az, hogy miért. „Az egyszerű, népszerű válasz szerint a diákok hasznos dolgokat tanulnak az iskolákban. Ez azonban számos érdekes kérdést megválaszolatlanul hagy” – olvasható a cikkben.
Az első fontos kérdéskör a hatalmas távolság az iskolai tananyag és a munkaerőpiaci igények közötti különbség. Az angolórákon irodalmat tanulnak szövegalkotás helyett, a haladó matekórákon követhetetlen bizonyításokat vesznek és a latinnak sincs sok értelme az átlag diák számára − Caplan többek között ezeket a példákat említi, bár elismeri, hogy gyakorlati készségeket is tanulunk az iskolákban.
Ennek szerinte borzasztóan egyszerű magyarázata van: a tanárok azt tanítják, amit tudnak, és általában nagyon kevés tapasztalatuk van a modern munkahelyekkel. Ez elsőre értelmetlennek tűnik, azonban a tananyag és a munkakörök között tátongó szakadék ellenére a tanulmányi sikerek általában összefüggnek a munkahelyi termelékenységgel. A szerző szerint ez a jelzés vezet a diplomákkal elérhető fizetési többlethez.
A közgazdász szerint a munkaerőpiac nem az elsajátított tárgyakért, hanem az elsajátításukkal jelzett képességekért fizet. Azonban a hallgatók számának növelése Caplan szerint nem jobb munkahelyekhez vagy képzettebb munkavállalókhoz vezet, hanem „képesítések közti fegyverkezési versenyhez”. A fizetési többlet legnagyobb része csak a diploma megszerzése után jelentkezik, az előtt a középiskolát végzettekhez képest csak minimális fizetési többletet lehet elérni. Ha azt nézzük, hogy egy-egy elvégzett egyetemi év mennyivel magasabb keresethez vezet, akkor arra jutunk, hogy az utolsó év adja a diplomával elérhető fizetési többlet túlnyomó részét. „Hacsak a főiskolák nem halasztják a legutolsó pillanatig a munkára való felkészítést, a diploma jelzésértéke gyakorlatilag az egyetlen magyarázat” – írja a szerző.
A hagyományos vélemény – az oktatás azért kifizetődő, mert a diákok tanulnak – azt feltételezi, hogy az átlagos diák rengeteg információt megszerez és meg is jegyez. Pedig nem így van – folytatja Caplan. A diákok kevesebb dologra emlékeznek a nyári szünet végén, mint a szünet elején, az emberek egyszerűen nehezen jegyeznek meg hosszú távon olyan információt, amit ritkán használnak. Természetesen vannak olyan szakmák, ahol az egyetemen megszerzett tudást gyakran hasznosítják – a cikk a mérnököket hozza példának –, de az esetek többségében az egyetemet végzettek a tananyag borzasztó kis részére emlékeznek.
A szerző több tanulmányra is hivatkozik, amelyek nem mutattak ki jelentős különbséget a felsőfokú és középfokú végzettséggel rendelkezők között, kivéve a saját szakterület gondolkodásmódjának és érveléseinek elsajátítását. Azonban pszichológusokra hivatkozva azt is kiemeli, hogy sokszor a legjobb jegyeket szerző diákok nem képesek a tanultaktól picit is eltérő helyzetekben alkalmazni a megszerzett tudásukat.
Saját bevallása szerint Caplan nem „tipikus cinikus közgazdász”: közgazdász ugyan és cinikus is, de nem az oktatással, hanem az emberekkel szemben. „Cinikus vagyok a diákokkal kapcsolatban. A nagy többségük műveletlen. Cinikus vagyok a tanárokkal szemben. A nagy többségük egyáltalán nem lelkesítő. Cinikus vagyok az iskolai döntéshozókkal szemben. A nagy többségük elvégzettnek tekinti a munkáját, amíg a diákok együttműködnek” – írja a cikkben, bár elismeri, hogy vannak elismerésre méltó kivételek. Ma azonban egy nappali tagozatos, „teljes munkaidős” amerikai egyetemista átlagosan heti 27 órát fordít a tanulmányaira.
Egyénekre lebontva Caplan nem tanácsolná senkinek, hogy hagyja ki az egyetemet, különösen azoknak nem, akik felkészültek és ilyen irányba érdeklődnek. „Az egyénnek megtérül a főiskola.” Össztársadalmi szinten azonban más a helyzet, a felsőoktatás nem feltétlenül vezet általánosabb jóléthez vagy igazságosabb elosztáshoz. Az egyének szintjén minden egyes oktatásban eltöltött év 8-11%-kal növeli az átlagos jövedelmet, míg egy ország minden egyes lakosának egy évvel tovább iskoláztatása csupán 1-3%-kal növeli az ország jövedelmét. Az átlagos képzettség emelkedésével az egyes munkák betöltésének követelményei is emelkednek, vagyis ugyanazon munkához hosszú távon magasabb képzettségek kellenek.
A nagyobb számú diplomával azoknak a száma is növekszik, akik nem képesek befejezni a diplomát adó képzést. Rengeteg diák befizeti a tandíjat, elpocsékol egy évet és borzalmas vizsgaeredmények után otthagyja az egyetemet, „a nappali tagozatos főiskolai hallgatók 60%-a nem képes csúszás nélkül befejezni a képzést. Egyszerűen fogalmazva a főiskolai hallgatók számának erőltetett növelése arra alkalmatlan embereket is a felsőoktatásba terelt” – írja Caplan. A főiskola erőltetése szerinte háttérbe szorította a szakképzést, amit sokan az egyetem otthagyása után sem próbálnak meg, annyira elkeserednek.
A közgazdász így foglalná össze az elméletét: „A civilizált társadalmak jelenleg az oktatás körül forognak, de van ennél jobb és civilizáltabb megoldás is. Ha mindenkinek főiskolai végzettsége lenne, az nem jó munkát jelentene mindenki számára, hanem elszabadítaná a képesítések inflációját. Ha az oktatás terjesztésével akarjuk a sikert terjeszteni, akkor az oktatást, de nem a sikert fogjuk terjeszteni.”
Szemlézte: Ujvári Márton
