Mennyire független az irodalom a politikától? Hol húzódik a propaganda határa? A The Economist friss cikkében összesen öt olyan művet gyűjtött össze, mely azt hivatott bemutatni, hogy a politika és az irodalom olykor nem határolható el egymástól. Sőt.
„Minden művészet propaganda, de nem minden propaganda művészet” – fogalmazott George Orwell 1940-ben. Ennek kapcsán megjegyezhetjük, hogy a mai művészeti alkotásokról ugyan nem mondhatjuk, hogy mind ilyen céllal születtek – függetlenül attól, hogy például egy bizonyos ügy mellett szállnak síkra – és nem is emiatt szeretjük őket. Évtizedekkel ezelőtt ez azonban korántsem volt így, hiszen akkortájt – például a hidegháború idején – a kormányok és az ideológiai csoportok politikai célokra írattattak műveket, vagy terjesztették a hozzájuk ideológiailag közelállók szellemi és művészeti alkotásait.
A CIA például pont ebben az időszakban indított el irodalmi magazinokat Franciaországban, Japánban és valamennyi afrikai országban is, egyrészről, hogy ellensúlyozza az autokrácia cenzúráját, másrészről pedig, hogy a Nyugatot közelebb hozza a globális kultúrához.
Anglia is hasonló eszközökhöz folyamodott, mivel elsősorban olyan művek forgalmazását támogatta, amelyek mind a birodalom mellett foglaltak állást.
A The Economist öt műből álló felsorolása Rudyard Kipling The Eyes of Asia című regényével kezdődik. Az angol hírszerzés az írót még egyébként az első világháború idején kezdte alkalmazni, illetve elsősorban olyan művek írására kérte meg, melyek aláássák az indiai nacionalizmust. 1916-ban például egy angol tiszt segítségével hozzájutott néhány eredeti levélhez is, amelyet a francia fronton harcoló indiai katonák váltottak egymás között. Kipling azt a feladatot kapta, hogy írja át ezeket könnyedebb stílusú, olvasmányosabb művekké, eltávolítva abból minden mértékű pro-indiai, vagy éppen forradalomra utaló elemet. Az író átirataiból egyébként négyet egy amerikai újság, név szerint a Saturday Evening Post publikált is 1917 májusa és júniusa között. Kipling neve ekkor még nem szerepelt a leveleknél, csupán akkor tűnt fel elsőként, amikor azokat The Eyes of Asia cím alatt könyvbe foglalta, mely esetén már a levelek nem fiktív, hanem sokkal inkább „megtisztított” változatai szerepeltek – olyan írások, melyek tetszettek a Brit Birodalomnak.
Szintén a hidegháború idején a CIA válogatott könyvek és újságok forgalmazásával próbálta megtörni a szovjet cenzúrát.
A hírszerzés köreiben akkortájt az egyik legkedveltebb író Borisz Paszternak volt, akinek Zsivago doktor című könyvére a CIA 1958-as memoárjában „kiváló propagandaanyagként” hivatkozott. A regény esetén nem is annak a cselekménye volt érdekes amerikai részről, hanem annak „gondolkodásra serkentő mivolta”, illetve kiadásának körülményei. A szovjet kiadók mind megtagadták a könyv publikálását, mivel Paszternak elítélte a szocializmust, sőt, a szerző vallási elkötelezettségére sem néztek jó szemmel. A kéziratokat végül Olaszországba csempészték, ahol 1957-ben ki is adták. A CIA ebben viszont sokkal komolyabb lehetőséget látott:
feltételezték, hogy talán a lakosságot elmélkedésre ösztönzik a Szovjetunió helyzetével kapcsolatban, ha rávilágítanak arra a tényre, hogy az egyik legkiemelkedőbb orosz író könyve meg sem jelenhetett az országban.
Végül, a kiadványokat sikerült orosz nyelvre fordítaniuk, valamint kelet-európai ügynökök segítségével mintegy ezer másolatban terjeszteni. Sokan remélték, hogy Paszternak oroszra fordított műve megalapozza az írónak a Nobel-díjhoz vezető utat. Irodalmi munkásságát végül ténylegesen a legrangosabb díj odaítélése koronázta meg, azonban ő szovjet nyomásra elutasította azt.
1940-ben, két nappal a francia-német fegyverletétel megkötése után John Steinbeck író levélben fordult Franklin D. Roosevelt akkori elnökhöz, akit „azonnali, kontrollált és megfontolt” propaganda írására kért. Steinbeck azonban magára vállalta a feladatot, és egy olyan művet írt, mellyel remélte, hogy a megszállt Európát a náci Németország elleni lázadásra gerjesztheti. Ennek fényében született meg „The Moon is Down” című műve, mely egy névtelen európai országról szól, amelyet fasiszta erők szálltak meg. A regényt később ellenállók egy csoportja lefordította dánra, norvégre és franciára, valamint bejuttatták ezen országokba is, Norvégia királya pedig a második világháború befejeztével kitüntette Steinbecket az európai ellenállási mozgalmakhoz történő hozzájárulásáért.
1947-es alapítása óta a CIA számos végzős hallgatót alkalmazott, akik a Yale Egyetemen tanultak. Többek között így került velük kapcsolatba Peter Matthiessen is, akit a hírszerzés Párizsba küldött. A fővárosban Matthiessen két regényt is írt – második műve, a Partisans című regény egy, a francia kommunista pártot kereső újságíró történetét meséli el, a regényből azonban tisztán kitűnik a határozott Nyugat-pártiság. Az író korai munkássága lefektette későbbi életútjának mérföldköveit is: Matthiessen később a Paris Review irodalmi lap alapítója lett, amelyet egyébként – a CIA által sokkal jobban kedvelt – fedősztoriként is használt, hogy baloldali amerikai művészek után kémkedjen, akik időközben Párizsba költöztek.
Gabriel García Márquez Nobel-díjas kolumbiai író több mint 30 évig nem léphetett be az Egyesült Államok területére, elsősorban a kolumbiai kommunista párthoz fűződő kapcsolatai miatt.
Azonban még ennek ellenére is, a CIA által finanszírozott Mundo Nuevo újság megjelentetett két fejezetet Száz év magány című regényéből, még annak publikálása előtt. A kivonatok azonban nem tartalmazták az 1928-as banánültetvény mészárlásra utaló részeket, amikor a kolumbiai hadsereg amerikai nyomásra mintegy 75 főt gyilkolt meg. Ehelyett sokkal inkább leírásokat közölt, amelyek a ma ismert mágikus realizmus jegyében mutatták be az akkori Kolumbiát. Márquez műveinek közlésével a Mundo Nuevo – mely egyébként pro-amerikai és antikommunista tartalmakat publikált – szerette volna demonstrálni, hogy nyitott volt még a politikai ellenzék műveit is „méltón” reprezentálni.
A The Economist gyűjtése szerint nemcsak a hidegháború idején született művek, hanem még a modern irodalom néhány alkotása is bírhat „propagandista szállal” – ilyen például a Reading Lolita in Tehran: A Memoir in Books című regény is, melyet Azar Nafisi, iráni emigráns és professzor írt. Nafisi egyébként 2003-ban vált igazán ismertté, amikor kiadta memoárját az iszlamista forradalomról. A szóban forgó műve publikálása után nagy népszerűségnek örvendett az Államokban: 117 hétig vezette a New York Times bestseller listáját. Ha a története nem is annyira köthető a „propaganda” témájához, kiadása annál inkább: a könyv a Smith Richardson Alapítvány segítségével került forgalomba, melynek fő célja, hogy „képviselje az amerikai érdekeket és értékeket külföldön.”
Összességében elmondható, hogy a fentebb felsorolt művek is példázzák azt, hogy a történelem során számos ország vezetése gyakorolt komoly nyomást az irodalomra. Annyit viszont mindenféleképp meg kell jegyeznünk, hogy sok író önként jelentkezett, hogy az akkori hatalom kedvében járjon munkásságával, mások pedig sokáig nem is tudták, hogy az országuk vezetősége milyen célokra használja szellemi alkotását.
Szemlézte: Nyilas Sára
Tetszett a cikk? Hasonló tartalmakért kövess minket a Facebookon