A mai aktivisták épp a Martin Luther King vezette polgárjogi mozgalom alapelveit tiporják porba azzal, hogy az esélyegyenlőség (equality) helyett a méltányosságra (equity) törekednek – állítja a City Journalban megjelent véleménycikkében Charles Love.
Az „antirasszista” aktivisták új generációjának nagyszabású törekvéseire, az elhallgattatásokra és a történelem újraírásának kísérletére már az egész nyugati civilizáció felfigyelhetett. Súlyukat jól érzékelteti, hogy az utóbbi években az Egyesült Államok tudományos intézményei, sajtója, filmipara és sportligái is feltétel nélkül karolták fel mozgalmukat.
Az idei évben a puzzle utolsó darabja is a helyére került, amikor a legfelsőbb politikai intézményekben is a progresszív ideák letéteményesei kerültek hatalomra.
A nemrég beiktatott Joe Biden nem késlekedett leszögezni, hogy kormányzásának egyik fő eleme a „faji méltányosság” lesz. Alelnöke még a választási kampány célegyenesében osztott meg egy ezzel kapcsolatos videót, amelynek kivesézése nagy népszerűségnek örvendett blogunkon.
A szerző szerint e szándék elé nem más, mint az 1964-ben elfogadott Polgárjogi Törvény gördíthet akadályt.
Mint arra rávilágít, a jogszabályt annak szellemében fogadták el, hogy véget vessenek a feketék ellen messzire visszanyúló diszkriminációnak, s az embereket többé ne a bőrszínük, hanem a jellemvonásaik alapján ítéljék meg – párhuzamban Martin Luther King víziójával. A törvény továbbá megtestesítette mindazt, amire a nemzetnek szüksége volt, amit az aktivisták követeltek, és amit az addig egyenlőségi szempontból igencsak félreértelmezett 1787-es alkotmány szövege is kimondott.
Mára azonban a fél évszázada áhított színvakságot felváltotta a faji alapú méricskélés és a fehérek birtokában álló javak újraelosztásának igénye.
Mondani sem kell, hogy a két koncepció szögesen ellentmond egymásnak. Ha a mostani méltányossági követeléseket összevetjük a Polgárjogi Törvény nyelvezetével, akkor arra a konklúzióra juthatunk, hogy az előbbit képviselők épp az utóbbit tagadják meg – fogalmaz Love, aki ezután példákkal is alátámasztja véleményét.
Érdemes először is a koronavírus-világjárványhoz kapcsolódó kormányzati döntéseket górcső alá venni. A cikk szerint az amerikai államok csaknem fele nyíltan kifejezte, hogy a vakcinák elosztásában prioritást élveznek a fekete közösségek. Oregon még egy kimondottan feketéket támogatni hivatott, szövetségi forrásból származó, 62 millió dolláros alapot is elkülönített. Ez éppenséggel a Polgárjogi Törvény 6. fejezetét sérti, amely kimondja, hogy senkit nem érhet faji alapú megkülönböztetés a szövetségi pénzforrások felhasználásakor.
Szintén nemrég történt, hogy New York City demokrata polgármestere, Bill de Blasio megváltoztatta a felvételihez kötött iskolák követelményeit annak érdekében, hogy azok összképe hűebben tükrözze a város etnikai összetételét. Ez a szóban forgó jogszabály azon kikötését sérti, mely szerint a deszegregáció folyamata során nem lehet a faji egyensúlyt a közfenntartású iskolák diákállományának megváltoztatásával megteremteni.
Néhány „antirasszista” pedig éppen szegregációs ambíciókat fogalmaz meg, amikor a többi között faji alapon elkülönített kollégiumokért kampányol, természetesen a ’64-es jogszabály rendelkezéseivel szintén ellentmondásban – kifogásolja a szerző.
Mint hozzáteszi, a jelenség az üzleti életbe is begyűrűzött: cégek tömkelege kezdett komoly összegeket fizetni olyan oktatóknak, mint Robin DiAngelo, akinek kurzusai a sokszínűség hirdetése helyett egyszerűen csak a fehérek rágalmazásába torkollanak. A tréningeket elutasító alkalmazottak panaszai általában süket fülekre találnak, rosszabb esetben pedig csak nagyobb bajba sodorják azokkal magukat, noha a Polgárjogi Törvénynek szintén eltökélt célja volt a befogadó, színvak munkakörnyezet megteremtése. A legelrugaszkodottabb ötlettel azonban talán Brandon Hasbrouck „büszkélkedhet”, aki nem mellesleg jogprofesszor.
Szerinte a történelmi kárpótlás egyik formájaként a feketék szavazatának kétszeres súllyal kéne bírnia a fehérekével szemben.
A szerző záróakkordként megjegyzi, ezen új generációs törekvések már rég nem az egyenlőségről szólnak, sőt, akár egyfajta progresszív rasszizmusnak is felfoghatók. Ha minden ebben a mederben folyik tovább, akkor kíváncsian várhatjuk, hogy az aktivisták mikor fogják az 1964-es rendelkezések átírását követelni. A jelenség abszurditását az is jól jelzi, hogy ma egy „antirasszista” aktivistával folytatott vita során egy jobboldalinak nincs más dolga, mint Martin Luther King idézetekkel érvelni saját igaza mellett.
Szemlézte: Irlanda Balázs
