Rand Paul republikánus politikus személyiségében kiválóan ötvözi az unalmasságot a higgadt módon történő lázadással. Mindezek együttesen tehetik őt 2016-ban a republikánusok elnökjelöltjévé – írja Tim Stanley a The Spectatorban megjelent cikkében.
Tim Stanley a Spectatorban felidézi: miután az Amerikai Nemzeti Egészségügyi Intézet kijelentette, hogy financiális problémák miatt nem tudta eddig megállítani az ebolát, Rand Paul szenátor érdekes véleményt osztott meg ezzel kapcsolatban a republikánusok egyik ülésén. Kifejtette, hogy nem a pénz hiánya a gond, hanem a meglévő források hibás elosztása. Mindezen gondolatokat egymással utódokat nemző gyümölcslegyekkel és ürülékkel dobálózó majmokkal történő kutatásokkal illusztrálta. E anekdota jó bemutatás Rand Paulról: egy libertariánus humorral és olyan nézetekkel, amelyek első ránézésre a konzervatívok kitaszítottjává tennék őt. Paul egy háborúellenes, a narkotikumok elleni küzdelmet puhábbá tenni kívánó és a nemzetbiztonságot élesen kritizáló politikus, aki mindezek ellenére úgy tűnik, a republikánusok elnökjelöltje lehet 2016-ban. Mindennek oka az lehet, hogy számos olyan amerikai polgár van, aki „dühös arra a tragikomédiára, amely jelenleg a kormányuk”.
Rand Paul sikerének kulcsa az, hogy normálisnak tűnik. Apja, Ron 2008-ban és 2012-ben szintén küzdött a republikánusok elnökjelölti posztjáért, ám politikája túl offenzív volt: teljesen véget akart vetni a terrorellenes háborúknak, a 9/11-ért a kormányt tette felelőssé, valamint a kormány létszámát akkorára csökkentette volna, hogy az „biztonságosan megfulladhasson egy fürdőkádban”. Bár Rand örökölte apja ideológiáját, mégis más a kép a támogatókra tekintve: míg Ron támogatói hangosak voltak, addig Rand követői – erőfeszítései eredményeképp – egy sokkal átlagosabb, általánosabb képet mutatnak.
Amikor 2010-ben Kentucky-ban a republikánusok szenátor-jelöltje volt, kiválóan építette fel személyiségét: ötletei elég innovatívak voltak arra, hogy egy Washington-ellenes, független gondolkodású, kemény politikus képét alakítsák ki róla, emellett azonban eléggé tompának és unalmasnak tűnt a választók számára ahhoz, hogy tudják, nem egy őrültet támogatnak szavazataikkal. Amióta Rand Paul a Szenátusba került, okos játékot játszik: választókerületében megszilárdította apja, Ron korábbi gondolatait, de oly módon, hogy azok éles részeit lecsiszolta; azaz finomítás után elfogadhatóvá tette választói számára. Bár alapvetően ellenzi a háborúkat, az Iszlám Állam elleni légicsapásokat támogatja. Bár nem legalizálná a marihuánát, de leépítené a „tekintélyelvű apparátust, amely háborút folytat ellene”.
Mindennek eredménye az lett, hogy Amerika leginkább nemzeti radikális képviselője úgy kezdett el kinézni a választók számára, mint a leginkább mérsékelt képviselő Amerikában. Rand esetében a mérsékelt szó nem határozatlant jelent, hanem sokkal inkább egy pártfüggetlen, önálló gondolkodású, politikai oldaltól függetlenül a legjobb döntéseket meghozni kívánó politikust, aki gazdasági téren inkább jobb-, míg szociális téren inkább baloldalinak mondható.
Természetesen, Rand Paul és politikája nem működne, ha a polgárok annyira elégedettek lennének az Egyesült Államok politikájával, mint általában. De ez most nem áll fenn Tim Stanley szerint. Egy kutatás kiderítette, hogy az amerikaiak mintegy 74%-a dühös, de legalábbis elégedetlen a kormány munkájával kapcsolatban. A pártokhoz való tartozás patthelyzetet teremtett a Kongresszusban, amely így nem tudja megoldani a stagnáló jövedelmeket és a történelmi szinten lévő szegénység problémáit. A masszív fogyasztás az adósságot növelte, nem pedig a munkaerőpiaci részvételt, míg Obama egészségügyi reformja bár a szegényeket segítette, a középosztály kiadásait megnövelte. Emellett a nemzetbiztonság az állampolgárok adatait gyűjti, a tengerentúlon pedig értelmetlen állóháború folyik az iszlámmal szemben. Mindezen panaszok hivatalos fórumra emelve összefogást eredményeznek, még azok között is, akik látszólag egymástól teljesen különböző választókerületekben élnek: a UKIP nagy-britanniai sikerének is ez volt a kulcsa.
Paul támogatói közé átlagos republikánus csoportok (keresztények, gazdasági konzervatívok) mellett mások is tartoznak: etnikai kisebbségek fiatal tagjai, és jómódú liberálisok is, akik a túl hatalmas biztonsági apparátustól tartanak. Más szavakkal: Paul tökéletesen párosítja a libertarianizmus eszméit az átlagos amerikai problémáival és meggyőződéseivel, egy hosszútávú politikai küldetést építve ezzel. Őszintén szólva, ez az egyetlen, amire most hatalmas igény van.
Bár a média már megelőlegezte, hogy az elnökjelöltek Hillary Clinton és Jeb Bush lehetnek, a valóság az, hogy Rand Paul az, akinek eléggé új ötletei és eléggé friss neve van a két másik jelölthöz képest. Tim Stanley szerint jelenleg Rand az, akit a Kongresszusért induló republikánus jelöltek többsége a legszívesebben látna maga mellett. A libertarianizmus térnyerése megmutatja, hogy mekkora tömegek ábrándultak ki az államból 6 évnyi Obama-elnökség után. Politikai oldaltól függetlenül egyre nagyobb a konszenzus abban, hogy ha a kormány nem tud segíteni, akkor legalább félreállhat.
Antal Kristóf
