Az iraki háborút megelőzően Washingtonnak érdekében állt az invázió gyors kivitelezése, amelyet alátámasztott a Baath Párt hatalmának korlátozott megszüntetésének célja, illetve a hadsereg infrastruktúrájának és intézményrendszerének megtartására irányuló törekvés. Ahogy az előző cikkünkben is bemutattuk, az amerikai döntéshozóknak számos dilemmával kellett szembenézniük Irakkal kapcsolatban. A következőkben – továbbra is Garrett M. Graff cikke alapján – elemezzük, hogy miként tért le az előre meghatározott útról az Egyesült Államok szerepvállalása.
Az invázió megindulását a kormányzati rendszer gyors összeomlása követte, amely az amerikaiak számára váratlan módon következett be. A bevonulás után folyamatossá váltak a fosztogatások, a gyújtogatás, illetve az általános káosz. A baathisták hatalomvesztésével azonban Jay Garner, az Újjáépítési és Humanitárius Segélyezési Hivatal (Office for Reconstruction and Humanitarian Assistance – ORHA) parancsnoka nem tudott belekezdeni a konszolidációba, hiszen összeütközésbe került az Egyesült Államokba emigrált és az iraki hatalomváltásért lobbizó Ahmed Csalabival, akit az alelnök, a védelmi miniszter, valamint annak helyettese is támogatott. Garner erre az időszakra a következőképp emlékezett vissza: "Jelenleg felszabadítók vagyunk és egy bizonyos ponton a felszabadítás ablaka bezárul, és a mi feladatunk az, hogy ezt a bezáródást lassítsuk... Amikor ez megtörténik, akkor megszállók leszünk, és ha megszállók vagyunk, nem tudjuk megtenni, amit meg kell tennünk." Ennek ellenére – többek között Rumsfeld miniszter döntéseinek köszönhetően – az ORHA továbbra is alulfinanszírozott maradt, és Garner és a Hivatal szerepét átvette L. Paul Bremer és az Ideiglenes Koalíciós Hatóság (Coalition Provisional Authority – CPA).
Robert Grenier, a CIA ügynökségek közötti együttműködésbe delegált képviselője ezzel a döntéssel kapcsolatban Cheney alelnököt idézte: „Választani kell a legitimitás és az ellenőrzés között, és nekünk az ellenőrzést kell választanunk.”
Miután május elsején Bush elnök bejelentette a nagyobb katonai műveletek végét, Csalabi tovább bírálta Garner debaathifikációs tevékenységét, mert az csupán ténylegesen a hivatalviselők felső egy százalékára terjedt ki. Néhány nappal később Rumsfeld bejelentette ennek kiterjesztését, majd ezt követően Feith átadta Bremernek a maximális debaathifikációról szóló törvénytervezetet, amit - a miniszterhelyettes állítása szerint – az ügynökségek közötti együttműködés jóváhagyott. A Graff által feltárt információk ezzel szemben arra utalnak, hogy a debaathifikációs rendelet nem az együttműködéstől, de még csak nem is az ovális irodából származott, hanem azt a Feith helyettese, William Luti által felügyelt Különleges Tervezési Osztály készítette elő, amit Abram Shulsky, a Reagan-elnökség veteránja irányított.
Miután Bremer Irakba érkezett, a jelenlévő amerikai döntéshozók tiltakozása ellenére a debaathifikációs rendeletet bevezették, amelynek következtében a párttagok jövőbeni munkavállalását ellehetetlenítették, a legfontosabb pozíciókat betöltőknek pedig büntetőeljárással kellett szembenézniük.
Bremer érkezése után a hadsereg újjászervezése logikus lépésnek tűnt, hiszen az nem adta meg magát, csupán „a Pentagonon belül használt kifejezéssel önmagát oszlatta fel”, valamint így elkerülhető lett volna az ekkor még szökésben lévő Szaddám Husszeinhoz kötődő tábornokok reintegrációja.
Bár Garner és a bagdadi CIA-irodát irányító Charles Seide korábban kísérletet tett erre, Bremer és tanácsadója, Walter Slocombe azzal érveltek, a többségi síita haderő nem fog beállni az előző rendszerhez köthető, szunnita tábornokok mögé.
Bremer szerint a hadsereg feloszlatásakor az egyik legnagyobb hibát azzal követték el, hogy nem biztosítottak pénzügyi juttatást a leszerelt állománynak, annak ellenére, hogy az olajtermelésből való bevételek elmaradtak, és az iraki dínár is rendkívüli inflációt szenvedett el.
A CPA első és második rendelete tehát alapjaiban meghatározta az Amerikai Egyesült Államok iraki invázióját. Tehát „megszűnni látszottak a gyors be- és kivonulással kapcsolatos illúziók;” így egyértelmű volt, hogy „az Egyesült Államok egy hosszú megszállást fog folytatni, amelynek célja Irak alapvető átalakítása.”
Tetszett a cikk? Hasonló tartalmakért kövess minket Facebookon!
Szemlézte: Szenes Eszter
