A török politikai berendezkedés (in)stabilitásáról értekezik Steven A. Cook a Foreign Policy hasábjain.
A szerző szerint az amerikai fővárosban a kül-és biztonságpolitikai megbeszéléseken a politikusok gyakran kérdezik a szakértőket, hogy egy-egy ország stabilnak számít-e. Cook úgy véli, hogy erre a kérdésre nem lehet egy egyszerű „igen-nel” vagy „nem-el” felelni, hisz ez egy többtényezős, komplexebb választ igényel. Szerinte nem arra kell rákérdezni, hogy egy ország stabil-e, hanem azt kell megnézni, hogy mennyire relatíve instabil (relative instability) az. E szempont szerint Törökország pedig ma nem áll valami előkelő helyen a közel-keleti régióban. Ez az instabilitás azonban
nem azt jelenti, hogy Erdogan rendszere az összeomlás szélén áll, „csupán” azt, hogy egyre nagyobb repedések jelennek meg a török elnök által felépített politikai rendszerben.
Cook kiemeli, hogy még emlékszik Erdogan pártjának az AKP-nak (Adalet ve Kalkınma Partisi - Igazság és Fejlődés Pártja) a 2001-es megalakulására. A politika formáció ekkor alternatívát próbált kínálni a régi iszlamista pártokkal szemben. A 2002-es választási győzelmük után (részben az előző kormányok reformjai miatt) növekedett a gazdaság és egy viszonylagos politikai stabilitás jellemezte az országot. Az AKP hatalomra kerülését természetesen már akkor sem nézte mindenki jó szemmel. Az ország szekulárisabb elitjeinek életidegen volt a párt iszlamista politikája. Véleményük megváltoztatásán nem segített az a tény sem, hogy ezen időszakban Erdogan akkori szövetségese, Fethullah Gülen és a gülenisták kétes bizonyítékok segítségével próbálták elhallgattatni a kormány kritikusait.
A szerző szerint Erdogan politikájában 2008 környékén jelentek meg először az autoriter elemek, de ezektől még nem lett kevésbé stabilabb az ország.
Az AKP-nak ugyanis még ekkor is erős és széles szavazóbázisa volt, ami megteremtette a kormány valódi legitimitását. Az instabilitás kezdetét inkább 2013 környékére datálja a szerző. Ebben az évben ugyanis komoly tüntetések voltak a rendszer ellen az isztambuli Gezi parkban, amit egy a gülenisták által indított korrupciós botrány követett. A gülenisták akciója végül azzal járt, hogy Gülen-t és követőit módszeresen szorították ki a vezető állami-, oktatási-, és a média intézményeiből. Mindezt az AKP által terrorszervezetnek minősített kurd Munkáspárt elleni háború újbóli fellángolása követte. A destabilizáló események csúcspontját pedig a 2016-os puccskísérlet jelentette, amely után ismét egy leszámolási hullám indult meg a török politikai-és katonai eliten belül. Az ország bajait csak tetézte a 2018-ban elinduló gazdasági válság (a török líra történelmi mélypontra esett), valamint a koronavírus járvány okozta pénzügyi nehézségek.
Cook szerint mindebből azt a tanulságot lehet levonni, hogy az AKP nem tudta kiszélesíteni a táborát, sőt a belső leszámolások miatt meg is csappant az. Erdogannak emellett nem sikerült igazán erős regionális hatalommá emelnie Törökországot, amely most több helyi riválissal (Szaúd-Arábia, Irán, Izrael) is verseng.
A szerző szerint az egyetlen „siker” a média szinte teljes dominálása. Ez azonban kétélű fegyver is lehet, hiszen ha valaki ki mer beszélni a sorból, az komoly hullámokat indíthat el. Cook szerint az utóbbi időben egyre több példát láthattuk erre. Megemlíti az ismert alvilági szereplő, Sedat Peker esetét.
Peker a YouTube csatornájára feltöltött videókban korrupcióval, gyilkossággal, valamint a maffiával való üzleteléssel vádolja a rezsimet, kiváltképpen az aktuális belügyminisztert.
Cook szerint magáért beszél az a tény, hogy egy maffiózó is hiteleseb hírforrásnak számít ma, mint az állami hírügynökségek.
De hogyan kapcsolódik mindez a stabilitáshoz? Cook szerint azzal, hogy a Peker-hez hasonlóak bemutatják a török valóságot, csökken Erdogan és az AKP legitimitása, s ezzel az ország is destabilizálódik. A szerző szerint a kormány gyengülése egyenes utat nyit az esetleges riválisok (akár párton belüli vagy kívüli) megjelenésére is.
Összeségében azonban Erdogan továbbra is az ország „erős embere”. Amennyiben a gazdaság is újra növekvő pályára áll, úgy az AKP-nak és az elnöknek a legitimációja is ismét növekedhet.
Szemlézte: Lukács Zoltán Marcell
