A 2025-ben kibontakozó nemzetközi figyelem középpontjába újra Mianmar került – ezúttal nem elsősorban a katonai junta uralma vagy az emberi jogi visszaélések, hanem a ritkaföldfémek miatt, amelyek a modern technológiai és hadiipar számára stratégiai jelentőségűek.
A Foreign Policy részletes elemzése szerint a mianmari katonai rezsim mostanra újfajta diplomáciai tőkét szerzett: a ritkaföldfémek exportlehetőségei révén tárgyalópartnerként lép fel olyan nagyhatalmakkal, mint Kína, India és az Egyesült Államok. Ezek az országok, amelyek a zöldenergia-átmenet, a chipgyártás és a hadiipar számára is kulcsfontosságú anyagokat keresnek, mind arra törekszenek, hogy pozíciót nyerjenek Mianmar nyersanyagpiacán. Ennek eredményeként a junta – minden nemzetközi elszigeteltsége ellenére – újra gazdasági és stratégiai értelemben is figyelemre méltó szereplővé vált. A Foreign Policy cikke szerint ez az állapot azonban kettős természetű:
miközben a junta rövid távon bevételekhez és külpolitikai mozgástérhez jut, a nagyhatalmak érdeklődése hosszú távon tovább mélyítheti a helyi instabilitást és a fegyveres konfliktusokat.
A Stimson Center 2025-ös tanulmánya rávilágít, hogy a mianmari ritkaföldfém-kitermelés körül kialakult politikai-gazdasági rendszer rendkívül töredezett és átláthatatlan. A Kachin és más északi régiókban, ahol a legtöbb lelőhely található, a bányák egy része etnikai fegyveres csoportok ellenőrzése alatt áll, más részeket a junta irányít, míg számos területet informális közvetítők és illegális bányászati hálózatok működtetnek. A Stimson-elemzés négy fő akadályt emel ki, ami miatt a külföldi forrásszerzési törekvések nehezen valósulhatnak meg: a jogi keretek rendezetlenségét, a biztonsági kockázatokat, az ellátási láncok átláthatatlanságát és a környezeti károk súlyosságát. A Heinrich-Böll Stiftung és a Shanan Foundation közös jelentése ugyanezt a problémát hangsúlyozza, kiemelve, hogy a bányászat társadalmi és környezeti következményei már most is pusztítóak – a talaj- és vízszennyezés, az erdőirtás, valamint a helyi közösségek elűzése egyaránt jelen van. A jelentés szerint
a ritkaföldfémek exportjából származó bevételek túlnyomórészt a junta és a fegyveres csoportok zsebébe kerülnek, miközben a helyi lakosság számára alig jelentenek gazdasági előnyt.
A regionális hatalmak eltérő stratégiákat követnek a mianmari nyersanyagforrásokhoz való hozzáférés érdekében. Kína régóta szoros gazdasági kapcsolatban áll a helyi vezetéssel, és az utóbbi években fokozta befolyását a bányászati szektorban. A Foreign Policy elemzése szerint Peking hosszú távú, pragmatikus megközelítést alkalmaz: pénzügyi támogatások, infrastrukturális projektek és diplomáciai védőernyő révén igyekszik biztosítani a hozzáférést a kritikus ásványokhoz, miközben elkerüli a nyílt konfrontációt a Nyugattal. India ezzel szemben stratégiai ellensúlyt kíván képezni Kínával szemben, ezért határbiztonsági és gazdasági együttműködések keretében keresi a kapcsolatokat Mianmarral, különösen az északkeleti régiókban. Az Egyesült Államok viszont óvatosabb politikát folytat: bár felismeri a ritkaföldfémek jelentőségét, a Washington Post és a Reuters szerint az amerikai döntéshozók számára etikai és emberi jogi megfontolások is szerepet játszanak abban, miként kezeljék a juntával való kapcsolatokat.
Az USA célja nem a közvetlen bányászati jelenlét, hanem alternatív, „tiszta” ellátási láncok kiépítése, például más délkelet-ázsiai vagy latin-amerikai partnerek bevonásával.
A különböző stratégiák közös vonása, hogy rövid távon mindegyik növeli a junta nemzetközi mozgásterét, hosszabb távon viszont mélyíti a mianmari társadalom megosztottságát. A Stimson Center szerint a külső beavatkozások gyakran a helyi fegyveres gazdaság megerősödését segítik elő, mivel a nyersanyagokból származó profit a katonai hálózatokon keresztül áramlik vissza a hatalomhoz. A Heinrich-Böll/Shanan-jelentés szerint ez a gyakorlat „nyersanyagfüggő autokráciát” eredményez: egy olyan politikai rendszert, amelyben a gazdasági bevételek nem a lakosság jólétét, hanem a katonai hatalom fenntartását szolgálják. Ezzel szemben a multilaterális, átlátható és közösségi részvételre épülő modell - amelyet több civil szervezet és nemzetközi kutatóintézet szorgalmaz - lehetne az egyetlen fenntartható alternatíva. Ez azonban politikailag nehezebben kivitelezhető, mert a junta számára a kontroll és a gyors bevétel elsődleges szempont.
A jelenlegi helyzet tehát rendkívül törékeny egyensúlyt mutat: Mianmar stratégiai jelentősége a ritkaföldfémek révén nő, de ez a növekvő figyelem nem jár együtt stabilitással vagy társadalmi fejlődéssel.
A nagyhatalmak pragmatikus érdekei és a junta belső politikai logikája együtt olyan rendszert teremtenek, amelyben a gazdasági előnyök rövid távúak, míg a társadalmi és környezeti károk hosszú távúak. A szakértői források közös következtetése, hogy a nemzetközi közösségnek - amennyiben valóban stabil és etikus ritkaföldfém-ellátási láncokat akar kialakítani - a gyors nyersanyag-szerzési politikák helyett az átlátható kormányzási mechanizmusokat, a helyi közösségek jogainak védelmét és a környezeti normák betartását kell előtérbe helyeznie. A mianmari eset ugyanis emlékeztető arra, hogy a stratégiai erőforrások megszerzése önmagában nem garantál sem politikai stabilitást, sem gazdasági fejlődést különösen akkor, ha az alapvető emberi és környezeti szempontok háttérbe szorulnak.
Szemlézte: Rövid Olivér
Tetszett a cikk? Hasonló tartalmakért kövess minket a Facebookon
