Recep Tayyip Erdoğan jelenlegi külpolitikáját egyoldalú narratívából olvasva könnyen lehet - NATO tagságának ellenére - Nyugat ellenesnek, Ukrajnának nyújtott jelentős támogatása mellett még akár orosz barátnak, imperialistának, vagy éppen békét hirdetőnek nevezni. Ezek az egymásnak ellentmondó megközelítések jól ábrázolják a török külpolitika összetettségét. Így a helyzet láthatóan jóval komplexebb.
A török elnök volt külügyminisztere, Ahmet Davutoğlu, egy rendkívül összetett stratégiát vázolt fel a 2000-es évek elején a török vezetés számára, amelyet a „stratégiai mélység” doktrínájában fejtett ki. Törökország sajátos helyzetét jól jellemzi az Egyesült Államokkal és Oroszországgal való változó kapcsolata, továbbá Ukrajnában, Szíriában és a Kaukázusban vállalt sajátos szerepe. Nem beszélve Erdoğan finn és svéd NATO csatlakozáshoz való hozzáállásáról.
1991-ben a Szovjetunió szétesése jelentős űrt hagyott maga után, amelyet a törökök újabb stratégiák felvázolásával próbáltak értékelni. A legsikeresebb Ahmet Davutoğluhoz köthető, aki komplex elemzésében felmérte Törökország képességeit és lehetőségeit, illetve felvázolta céljait. Davutoğlu történelmi, kulturális és geopolitikai dimenziókban vezetett le elemzést a „Stratégiai mélység” című művében.
Az új doktrína különös figyelmet szentelt a Kaukázusnak, Közép-Ázsiának, a Közel-Keletnek továbbá a nagyhatalmak mozgásterére is hangsúlyt helyezett (USA, Oroszország, Kína).
A történészprofesszor nagy hatást gyakorolt a későbbi Erdoğan vezette külpolitikára, amely az említett régiókban mind megvetette a lábát. Davutoğlu szerint Törökországnak nemcsak regionális szerepet kellene felvállalnia, hanem egy szuverén, autonóm játékosként a Nyugat és az Iszlám közötti kompországi szerep betöltése is feladata. A professzor ezt „Pax Ottomán”-nak nevezte el, amely utalás Törökország geopolitikai ambícióira. Mondhatni ezen doktrína hatott legtöbbet a török külpolitikai gondolkodásra.
Ankara hozzáállása az ukrán-orosz háborúhoz kettős. Az orosz agresszió elleni török fellépés érzékelhető mind katonai, mind pedig diplomáciai síkon. A török vezetés már a háború elején kifejezetten segítőkészeknek mutatkozott fegyverekkel ellátni a honvédő ukránokat. Emlékezhetünk a Bayraktar drónok sikerességére, amelyekkel a védekező fél komoly fejfájást okozott az orosz logisztika számára.
Természetesen nemcsak az orosz geopolitikai ambícióktól való félelem vezényelte Ankarát erre a lépésre: a háború egy kiváló lehetőség török hadiipar felfuttatására és hírnevének növelésére. Törökország ugyanis a sajátos autonóm külpolitikájával egy igencsak innovatív és önellátó hadiipar kiépítésére törekszik.
Ankara a diplomáciai síkon is elítélte az orosz támadást. Sőt, Erdoğan Kijevvel azonos narratívát vázolt fel, miszerint a Krím Ukrajna elidegeníthetetlen része. Habár ez nem azt jelenti, hogy a Nyugathoz hasonlóan teljesen elzárkózna a Moszkvával való párbeszéd gondolatától. Sőt, Erdoğan sikerének könyvelhető el több hadifogolycsere, a közvetítő szerep, vagyis a háború elején lezajlott ukrán-orosz tárgyalások, illetve a fekete-tengeri gabonaegyezmény lebonyolítása. Utóbbi siker a török gazdaság számára is, hiszen így a feldolgozóipar elképesztő mennyiségű olcsó orosz és ukrán gabonához jutott. Nem beszélve a török export potenciál növekedéséről. Moszkva a kooperációt atomerőmű építésével „jutalmazta” Akkuyuban.
Törökország külpolitikája természetesen nem csak az ukrajnai események tükrében lehet érdekes.
Az orosz-török viszony ugyan nevezhető kooperatívnak, viszont ha geopolitikai érdekek irányába terelődnek a viták, akkor a két ország azonnal ellentétbe kerül.
Ez történt Kaukázusban és Szíriában is. Ankara számára ugyanis kifejezetten örvendetes látvány az oroszok kiszorulása a térségből. Azerbajdzsán megsegítése az örmények lakta de facto állammal szemben (Hegyi-Karabah) egy dolog, de hogy ezzel együtt az orosz „békefenntartók” kiszorulnak onnan, az egy másik jelentős török siker. Törökország természetesen így könnyebben hozzáférhet az azeri erőforrásokhoz, legyen szó földgázról vagy éppen a bakui kőolajról.
Szíria ezzel szemben egy sokkal keményebb falat. Itt ugyanis a térség államai rendkívül neheztelnek a török mozgásokra. Az arab országok nagy többsége történelmi tapasztalataikra hagyatkozva, kifejezetten rossz emlékekkel gondol az oszmán időkre. Sőt a 19. és 20. századi arab szocializmus kútfőjének számító arab keresztény szerzők éppen a törökök jelenlétét könyvelték el a legnagyobb katasztrófaként, amelynek következtében megszűnt az „arab aranykor”. Természetesen a török vezetés nemcsak Asszad orosz és iráni kapcsolatai miatt aggódik, hanem a térségben (Rojava) lévő, jelentős kurd erők miatt is.
A kurd kérdés talán az egyetlen, amely összehozza a közel-keleti játékosokat, hiszen senki sem érdekelt (Törökország, Irán, Irak, Szíria) egy független Kurdisztán létrejöttében.
Ankara kapcsolatai nemcsak az orosz geopolitikai érdekekkel ütköznek, hanem sokszor az amerikaival is. Az Egyesült Államok többször neheztelt már a török vezetésre, hogy nem képes „csapatban” együtt dolgozni a NATO-n belül. Washington szemében a török-orosz fegyverkereskedelem a legnagyobb szálka, vagyis az, hogy Ankara S-400-as rendszert vásárolt Moszkvától. Az amerikai válasz szinte azonnal megérkezett, hiszen letiltották a törököket a negyedik generációs F-16-os és a csúcsmodern F-35-ös multifunkciós vadászgépek programjából.
A törökök számára ez igencsak nagy érvágást jelentett, hiszen Szíria igényli a magas hatékonyságú gépek használatát. Ezt a lépést azonnal „megbosszulták”, amikor terítékre került Svédország NATO csatlakozásának kérelme.
Erdoğan kifejtette, hogy ha Washington leveszi az F-16-os fegyverembargót Törökországról, akkor zöld utat ad a török parlamentnek a svéd ügy kapcsán.
President Joe Biden says he spoke to Turkey’s President Tayyip Erdogan about Ankara's desire to buy F-16 fighter jets from the US and Sweden’s NATO bid https://t.co/zN0KK6iZVC pic.twitter.com/2x2aVLwpta
— Reuters (@Reuters) May 30, 2023
Mint láthattuk, Törökország rendkívül összetett, mondhatni, kettős játszmát alkalmaz érdekeinek elérése céljából. Nem ritka, hogy szuverenista gondolkodásának köszönhetően összerúgja a port nyugati szövetségeseivel. Habár ez nem jelenti azt, hogy Ankara ki szeretne lépni a nyugati szövetségi rendszerből. Erdoğan többször utalást tett arra, hogy országa számára előnyös volna az Európai Unióval való mélyebb együttműködés, vagyis maga a tagság. A NATO-val ugyan sokszor összerúgja a port a török vezetés, végül mégis nyugati eszközökkel tölti fel raktárait. Továbbá az orosz nagyhatalmi ambíciók, Irán aggasztó törekvései szintén a NATO-ban maradást segítik elő. Vannak török sikerek, a kaukázusi front erre egy kiváló példa, habár a szíriai fiaskó és a kurd kérdés rendkívül égető Ankara számára. Törökország ma a Közel-Keleten, a Kaukázusban, a Fekete-tengeren és a Balkánon egy megkerülhetetlen játékos, annak ellenére, hogy rendkívül magas vele szemben a bizalmatlanság.
Szemlézte: Szabó Bence
Tetszett a cikk? Hasonló tartalmakért kövess minket a Facebookon
